Esküvői kapkodás

laura and almanzo

Carrie és Grace lelkesen felajánlotta, hogy elvégeznek minden házimunkát, így mama és Laura elkészülhet a kasmírral, és ők azon a héten minden áldott nap oly gyorsan varrtak, ahogy csak tudtak.
Készítettek egy testhez simuló mellényt, alsó részén csúcsosat, elöl is, hátul is, fekete batiszt béléssel, minden réteget bálnacsontokkal szedtek ráncba. A kasmírruhának magas gallérja lett. Az ujjakat is beráncolták. Hosszúak és egyenletesek, gyönyörűen illeszkednek, fent kissé bővebben, de a csuklónál feszesen. A hónaljaknál gumírozott, elöl elegánsan bő, a mellrészt ék alakú varrással emelték ki. A testhez álló mellényre fekete gombokat varrtak.
A szoknya körben mindenhol földig ért. Derekánál szorosan illeszkedett, de lejjebb az ék alakú varrásoktól teltnek hatott. Batiszt bélése is szitavászonnal volt bélelve, egészen, amíg Laura cipője ért. A szoknya és a bélés aljához ruhazsinórt illesztettek, és a zsinórokat Laura mindkét szélén kézzel úgy szegte be, hogy az öltések nem látszódtak a szín oldalon.
Azon a vasárnapon nem volt kocsikázás. Almanzo csak rövid időre jött át munkaruhájában, hogy elmondja, megtörte a sabbatot, hogy a házon dolgozhasson. Azt mondta, szerdára el is készül; így csütörtökön már esküdhetnek. Csütörtök délelőtt tíz órára Lauráért jön, mert Brown tiszteletes a tizenegy órai vonattal elhagyja a várost.
– Akkor talán jobb lenne, hogyha megoldható, ha átjönnél a szekéren szerdán, hogy elvidd Laura dolgait – kérte tőle papa.
Almanzo igent mondott. Ezzel meg is beszélték a dolgot, aztán a fiú Laurára mosolyogva gyorsan elhajtott.
Kedd reggel papa a városba ment; délben ajándékot hozott Laurának: egy új koffert.
– Jobb, ha már ebbe teszed a dolgaidat.
Mama segítségével Laura délután megpakolta a koffert. Öreg rongybabája, Charlotte, és minden ruhája gondosan be lett csomagolva egy kartondobozba, ez a koffer legaljára került. Laura téli ruhái egy következő dobozba kerültek, azután lepedői, párnahuzatai, törölközői, új fehérneműi, vászonruhái és barna puplinja. A rózsaszín batiszt a legtetejére lett gondosan hajtva, hogy ne gyűrődjön. A koffer kalapdobozába Laura strucctollas új kalapja került, keskeny fiókjába pedig kötőtűi, horgolótűi, gyapjúfonalai.
Carrie előhozta Laura üvegdobozát a stelázsiról, mondván:
– Tudom, hogy ez is kell neked.
Laura bizonytalankodva tartotta a dobozt kezében.
– Nem szívesen vinném el ezt Maryé mellől. Nem szabadna különválasztani őket – tűnődött.
– Tudod, az én dobozomat közelebb raktam Maryéhez – mutatta neki Carrie. – Így nem magányos.
Így hát Laura betette dobozát a koffer fiókjába, a puha fonalak közé, ahol nem törhet össze.
A koffer ezzel meg is telt, Laura rácsukta a tetejét. Ekkor mama szétterített az ágyon egy tiszta, öreg lepedőt.
– Talán ezt is szeretnéd – szólt, azzal előhozta Laura gerlemintás takaróját, amit még Laura kicsi lányként varrt, miközben Mary a kilencfoltos takaróját készítette. Annyi év után is gondosan meg lett őrizve.
Mama kiterítette, összehajtotta a lepedőn, és rárakott két nagy, gömbölyded párnát.
– Szeretném, ha ezeket is elvinnéd, Laura. Segítettél nekem a libatollakat megszedni, amit papa még az Ezüst-tónál lőtt. Mintha új lenne; ezt neked tartogattam. Ez a piros-fekete kockás asztalterítő is mindig megvolt nekem; arra gondoltam, az új otthonodat még otthonosabbnak fogod érezni, amikor az asztalodon látod – azzal mama rátette a még mindig papírba csomagolt asztalterítőt a párnákra. A régi lepedő négy sarkát összefogva erősen megkötötte a csomag tetején. – Tessék, így nem lesz poros.
Almanzo másnap reggel átjött, a szekér elé Barnumot és Skipet fogta be. Ő és papa feltették rá a koffert és a párnás batyut.
– Várj egy percet, ne siess, mindjárt visszajövök! – azzal papa bement a házba. A többiek pár pillanatig ott vártak a szekér mellett, és beszélgettek, várva, hogy papa megjelenjen az ajtóban.
Papa a ház oldalánál tűnt fel ismét, Laura kedvenc kisborját vezetve. Őzszínű, szelíd kisboci volt. Papa csendben a szekér mögé kötötte, és kötelét bedobta a kocsiba.
– A kötél is velejár.
– Ó, papa! – sírt fel Laura. – Komolyan gondolod, hogy Őzikét elvigyem?
– Pontosan így gondolom. – Kár lenne, ha nem lenne egy borjúd sem azok után, hogy segítetted őket felnevelni.
Laura nem jutott szóhoz, de olyan pillantást vetett papára, amivel megköszönte.
– Szerinted biztonságos azok mögé a lovak mögé kötni? – kérdezte mama, és Almanzo biztosította róla, minden rendben lesz, és azt mondta papának, nagyra értékeli az ajándék tehenet.
Majd Laurához fordult:
– Holnap tízre itt vagyok.
– Várni fogom – ígérte Laura.
Ahogyan ott állt, és nézte, amint Almanzo elhajt, képtelen volt felfogni, hogy ő holnap elhagyja otthonát. Megpróbálta elképzelni, mégsem bírt belegondolni abba, hogy holnap úgy megy el innen, hogy soha nem tér vissza, csupán úgy bírt gondolni rá, mintha valamelyik kirándulásukra menne Almanzóval.
Délután a kész kasmírruhát szépen összehajtogatták, azután mama sütött egy nagy tortát. Laura segített felverni a tojásfehérjét villával egy fatálban, míg mama nem szólt, hogy már elég kemény.
– Elzsibbadt a karom – nevetett búsan Laura, miközben jobb karját dörzsölgette.
– Ennek a tortának tökéletesnek kell lennie – bizonygatta mama. – Ha már nem lesz esküvői ünnepség, legalább legyen egy esküvői ebéd, esküvői tortával.
Aznap este vacsora után Laura odavitte papának a hegedűjét.
– Kérlek, papa, játssz valamit!
Papa kivette tokjából a hegedűt. Hosszan hangolta; utána gondosan begyantázta a vonót. Végül a vonót a húrok fölött lebegtetve megköszörülte torkát.
– Mit szeretnél, Laura?
– Előbb játssz Marynek. Aztán játszd el a régi nótákat, egymás után, amennyit csak bírsz...
Azután kiült a küszöbre, papa és mama pedig, akik közvetlenül az ajtónál ültek, kifelé néztek a prérire, miközben papa a Felföldi Maryt játszotta. Majd a naplementében elhúzta az összes vén dalt, amit csak Laura ismert, mióta az eszét tudta.
A nap lebukott, maga után hagyva fényes fényszalagokat. A színek elhalványultak, a táj árnyékba borult, felragyogott az első csillag. Carrie és Grace lágyan mamának dőlt. A hegedű tovább muzsikált a szürkületben.
Dalolta azokat a dalokat, amiket Laura még a nagy erdőből, Wisconsinból ismert, és a dallamokat, amik a tábortüzek mellett szóltak, végig Kansas nagy síkságain. Újra játszotta a fülemüle dalát a holdfényben a Verdigris-folyó partján, azután emlékezett azokra a napokra, amiket a Szilva-patak melletti földházban töltöttek, és azokra a téli estékre, amik abban az új házban teltek, amit papa ott épített. Énekelt a karácsonyi Ezüst-tóról és a tavaszról, ami a hosszú tél után jött.
Ekkor a hegedű egy még kedvesebb muzsikába fogott, és papa mély hangja vele együtt énekelt.

Egyszer majd, a drága, elmúlt napok felidézésekor,
Mikor a világra köd borul,
Mikor az álmokból boldog zsibongás lesz,
Szívünk mélyén a szeretet egy régi édes dalt dalol.
És az alkonyban, hol a tűz fénye ragyog,
Álmainkba szövi bele magát.
Csak egy dal a szürkületben, mikor kihunynak a fények,
És a pislákoló árnyak felfeltünedeznek.
Bár szívünk fáradt, s napközben bús,
A homállyal eljön hozzánk régi szerelmes dalunk.
Eljön a szeretet édes, régi dala.
Még ma is halljuk a szeretet hajdan volt dalát,
Szívünk mélyén örökre megmarad.
Bár lépteink bizonytalanná válnak, utunk kimerít,
Mégis halljuk azt életünk végső napján is.
Így életünk végén, ha sötét árnyékok jönnek,
A szeretet lesz legédesebb dalunk.

Azok a boldog, arany évek (8. kötet)

Az évforduló alkalmából most ünnepi áron kaphatóak a könyvek webshopunkban.

fada