Új jelszó kérése

Mr. Edwards találkozik a Télapóval

2. kötet, Kicsi ház a prérin, 19. fejezet
Mr. Edwards találkozik a Télapóval

A nappalok rövidek és hidegek lettek, a szél élesen fütyült, de hó nem hullott.
Hideg esők estek. Egyik nap a másik után csak az eső esett, dobolt a tetőn és csepegett az ereszről.
Mary és Laura a tűz mellett melegedtek, kilencfoltos takarójuk darabjait varrták, vagy épp papírbabákat vagdostak ki csomagolópapír darabokból, közben az eső nedves hangját hallgatták. Esténként olyan hideg lett, hogy másnapra már a havat várták, azonban reggelre nem láttak mást, csupán a szomorú és nedves füvet.
A négyzet alakú üveghez nyomták orrukat, amit papa az ablakokba illesztett, és örültek, hogy kiláthatnak rajta. Ám közben azt kívánták, bár havat láthatnának már.
Laura nyugtalan volt, hiszen közeledett a karácsony, és Télapó a rénszarvasaival hó nélkül nem tud utazni. Mary pedig attól tartott, hogy hiába esik majd a hó, Télapó nem fogja őket megtalálni, hiszen annyira messze élnek, indiánok által lakott területen. Amikor pedig erről kérdezgették mamát, azt mondta, ezt ő nem tudja.
– Melyik nap lesz? – faggatták aggodalmasan. – Hány nap van még karácsonyig?
És a napokat leszámolgatták az ujjaikon, egészen addig, amíg már csak egyetlen nap maradt.
Aznap reggel még mindig esett az eső. A szürke égen egyetlen rést sem láttak. Szinte majdnem biztosra vették, hogy a karácsony elmarad. Ámbár, mégis csak reménykedtek benne, hogy mégsem lesz így.
Éppen dél körül a fények megváltoztak. A felhők felszakadoztak, szétoszlottak, majd fehérbe öltöztek a tiszta, kék ég alatt. A nap fényesen sütött, kismadarak énekeltek, ezernyi vízcsepp szikrázott a fűben. Viszont amikor mama kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be, meghallották a patak morajlását.
A patakra nem is gondoltak! Most már tudták: nekik bizony nem lesz karácsony, hiszen a Télapó nem tud átkelni azon a hangosan zúgó patakon.
Papa lépett be egy nagy, kövér pulykát cipelve magával. Ha nem nehezebb húsz fontnál, akkor bizony ő szőröstül­-bőröstül-tollastul fogja megenni, mondta. Megkérdezte Laurát:
– Mit szólnátok egy jó kis karácsonyi vacsorához? Gondolom, be tudnál falni egyet ezekből a combokból, nemde?
Azt válaszolta, hogy igen, meg tudná enni. Ennek ellenére mégis komoly maradt. Ekkor Mary megkérdezte papát, vajon a patak lejjebb apadt­e már, papa pedig azt mondta, hogy még mindig árad.
Mama is nagyon sajnálta ezt. Szörnyű volt még rágondolni is, hogy Mr. Edwards ott van egyes­egyedül, és magának főzi az agglegénykosztját még karácsony napján is. Mr. Edwardsot megkérdezték, akar­-e náluk ebédelni karácsonykor, de papa csak a fejét rázva annyit mondott, ember nem teszi kockára a bőrét, hogy megpróbáljon átkelni most azon a patakon.
– Nem – mondta. – Túl erős az áramlás. El kell fogadnunk, hogy Mr. Edwards nem lesz itt holnap.
Természetesen ez azt is jelentette, hogy a Télapó sem fog tudni eljönni.
Laura és Mary megpróbáltak nem sokat búslakodni ezen. Nézték, ahogyan mama fosztja a vadpulyka tollát, ami valóban nagyon kövér volt. Szerencsés lánykák voltak, hiszen volt egy házuk, amelyben lakhattak, a tűz mellett melegedhettek, és micsoda pulykát ehetnek majd karácsony este. Ezt mondta nekik mama, és mennyire igaza volt benne! Mama nagyon sajnálta, hogy a Télapó nem tud eljönni hozzájuk az idén, ám mivel ők olyan jó kislányok voltak, biztosan nem feledkezett meg róluk; jövőre egész biztosan meglátogatja őket.
Mindezek ellenére azért mégsem voltak boldogok.
Aznap vacsora után arcot, kezet mostak, felgombolták piros hálóingüket, felkötötték alvós főkötőjüket, elmondták imáikat. Lefeküdtek az ágyba, és magukra húzták a takarójukat. Egyáltalán nem volt karácsonyi a hangulat.
Papa és mama csendben ültek a tűznél. Kis idő elteltével mama megkérdezte papát, miért nem játszik a hegedűn, amire papa ezt felelte:
– Nem bírnék most játszani, Caroline.
Kis idő elteltével mama hirtelen felállt:
– Fellógatom a harisnyátokat, leánykák. Hátha történni fog valami...
Laura szíve erősebben kezdett el dobogni. De azután eszébe jutott a patak, és tudta: nem történhet semmi sem.
Mama fogott egyet Mary tiszta harisnyája közül, egyet Lauráé közül, és fellógatta a kandalló polcára, annak két végébe. Laura és Mary az ágy támlájának széle fölött leste őt.
– Most pedig alvás van! – adott nekik jó éjt puszit mama. – Hamarabb jön a reggel, ha elalszotok.
Újból leült a tűzhöz, Laura pedig már majdnem elaludt. Félig felébredt, amikor meghallotta papát:
– Ezzel csak rontasz a helyzeten, Caroline. – Azt hitte, hallja még mama válaszát is: „Nem, Charles. Ott van még a fehér cukor...” De lehet, hogy ezt már csak álmodta.
Ekkor meghallotta Jacket, hogy kegyetlen morgásba kezd. Az ajtó kilincse rázkódni kezdett, valaki kiabált:
– Ingalls! Ingalls!
Papa felszította a tüzet, és amikor kinyitotta az ajtót, Laura azt vette észre, hogy reggel lett. Odakint szürkeség honolt.
– Az isten szerelmére, Edwards! Gyere be, ember! Mi történt? – kiáltott fel papa.
Laura látta, hogy a zoknik ernyedten lógnak, és belefúrta arcát a párnába. Hallotta, ahogy papa tűzifát vág, hallotta azt is, hogy Mr. Edwards azt mondja, a fején vitte át a patakon a ruháit, amikor átúszott rajta. Fogai vacogtak, hangja reszketett. Rendben lesz majd, mondja, ha már felmelegedett.
– Túl sokat kockáztatsz, Edwards! – szólt neki papa. – Örülünk, hogy itt vagy, de túl nagy kockázatot vállaltál ehhez a karácsonyi vacsorához.
– A kicsiknek kell hogy legyen karácsonya – felelte Mr. Edwards. – Egy patak nem jelenthet akadályt, ha már elhoztam az ajándékaikat Independence-ből.
Laura egyenesen felült az ágyában:
– Látta a Télapót? – kiáltotta.
– De még ám hogy mennyire! – mondta Mr. Edwards.
– Hol? Mikor? Hogy nézett ki? Mit mondott? Tényleg adott magának valamit nekünk? – hangoskodott Mary és Laura.
– Várjatok! Várjatok egy percet! – nevetett Mr. Edwards. Mama pedig azt mondta, beleteszi az ajándékokat a zoknikba, éppen úgy, ahogy a Télapó is akarta volna. Hozzátette: nehogy most lessenek!
Mr. Edwards odajött, leült az ágyuk mellé a földre, és minden kérdésüket megválaszolta. Igazán megpróbáltak közben nem mamára nézni, és nem is igazán látták, mit csinál ő ezalatt.
Mr. Edwards, amikor látta, hogy a patak így megáradt, már tudta: a Télapó azon bizony nem fog tudni átkelni! („De maga mégis átkelt.”, szólt közbe Laura. „Igen.”, felelte erre Mr. Edwards, „De Télapó túl öreg és kövér. Ő ezt nem tudta volna véghez vinni, amit viszont egy magamfajta hosszú, sovány alkat igen!”) És Mr. Edwards rájött: ha Télapó nem bír átkelni a patakon, valószínűleg nem juthat Independence­nél délebbre. Miért is jönne akkor negyven mérföldet keresztül a prérin csupán azért, hogy onnan aztán visszaforduljon? Bizony ám, hogy nem tenne ilyet!
Így hát Mr. Edwards elsétált Independence-­be. („Az esőben?”, kérdezte Mary. Mr. Edwards azt válaszolta erre, hogy hát felvette a gumikabátját.) És akkor, ott, ahogy jött lefelé Independence utcáján, egyszecsak szembetalálta magát a Télapóval. („Nappal?”, kérdezett megint Laura. Nem is gondolta volna, hogy bárki láthatja fényes nappal a Télapót! „Hát nem is!”, mondta Mr. Edwards. „Este volt, de a fények a kocsmákból valamelyest kiszűrődtek az útra.”)
Nos, az első dolog, amit a Télapó mondott: „Heló, Edwards!” („Hát ismeri magát?”, kérdezte Mary, Laura pedig azt kérdezte erre: „Honnan tudta, hogy a valódi Télapó volt?” Mr. Edwards szerint a Télapó mindenkit ismer! Ő pedig azon nyomban felismerte őt a szakálláról. Télapónak van a leghosszabb, legvastagabb és legfehérebb szakálla az egész Nyugat-­Mississipin.)
Tehát Télapó így szólott hozzá: „Heló, Edwards! Amikor utoljára láttalak, te egy kukoricacsuhé ágyban aludtál Tennessee-ben.” És Mr. Edwards nem felejtette el azt a pár kicsi, piros fonálból készült kesztyűt, amit akkor Télapó hagyott ott neki.
Ekkor Télapó ezt mondta: „Értesültem róla, hogy te már odalent, a Verdigris folyó mellett laksz. Nem ismersz véletlenül azon a környéken két kicsi leánykát, akit Marynek és Laurának hívnak?”
„Hát már hogyne ismernék!”, szólt erre Mr. Edwards.
„Nagy gondban vagyok...”, mondta Télapó. „Mindkettő egy édes, aranyos, jó kisleány, s tudom, hogy nagyon várnak reám. Nagyon nem szeretnék csalódást okozni két olyan kicsi leánynak, mint ők. A víz még mindig nagyon magas arrafelé, nem bírnék átkelni azon a patakon. Egyszerűen sehogy sem tudok a rönkházukhoz eljutni idén... Edwards!” folytatta a Télapó. „Megtennél nekem egy szívességet, és még időben elvinnéd nekik az ajándékaikat?”
„A legnagyobb örömmel megteszem!”, felelte neki Mr. Edwards.
Ekkor Télapó és Mr. Edwards odamentek, ahova a málhás öszvére volt kikötve. („De hát nem rénszarvasai vannak?”, kérdezte Laura. „Tudhatnád, hogy nem őket hozta el, hiszen nincs is hó”, mondta Mary. „Pontosan így van!”, értett vele egyet Mr. Edwards. „A Télapó dél­-nyugat felé mindig málhás öszvéren utazik.”) És akkor Télapó lecsatolta puttonyát a nyereghevederről, átkutatta, majd kivette belőle Mary és Laura ajándékait.
„Jaj, mik azok?”, kiabálta Laura; de Mary azt még megkérdezte: „És mit csinált utána?”
Miután kezet rázott Mr. Edwards­szal, fellendült jó kis pej lovára. Súlyához és testalkatához képest a Télapó nagyon is jó lovas! Begyűrte hosszú, hófehér szakállát tarka selyemkendője alá. „A viszontlátásra, Edwards!” búcsúzott tőle, majd fütyörészve ellovagolt a Fort Dodge felé vezető ösvényen, maga mögött vezetve felmálházott öszvérét.
Laura és Mary csöndben hallgattak egy pillanatra, ahogy erre gondoltak.
Akkor mama megszólalt:
– Most már megnézhetitek, lányok!
Valami fényesen csillogva kandikált kifelé Laura harisnyájából. Visítozva kiugrott az ágyából. Ugyanígy Mary is, de Laura előbb ért oda a kandallóhoz. Hát a fényesen csillogó valami egy ragyogó bádog bögre volt.
Mary egy pontosan ugyanolyat kapott.
Ezek a bádog bögrék teljesen a sajátjaik lettek. Mostantól mindketten külön bögréből ihatnak! Laura fel és alá ugrabugrált, kiabált és kacagott, de Mary mozdulatlanul állt, és fényes szemekkel nézte az ő saját bögréjét.
Ezek után újra beledugták a kezüket a harisnyába. És akkor kihúztak két hosszú, nagyon hosszú szál nyalókát. Mentolos ízű nyalóka volt, piros­fehér csíkos. Csak nézték és nézték a csodálatos édességet, és Laura megnyalta a sajátját – csupán egyetlen nyalást. Ám Mary nem volt ilyen mohó. Ő egyetlen nyalintással sem kóstolta meg a nyalókáját.
A harisnyák még ezek után sem ürültek ki. Mary és Laura két kisebb csomagot húzott elő. Kicsomagolták, és benne egy­-egy szív alakú süteményt találtak. Pompás barna tetejük fehér cukorral volt telehintve. Ezek a csillogó szemek hópelyhekként ültek rajtuk.
A sütik túl szépek voltak ahhoz, hogy megegyék. Mary és Laura csak bámulták őket. De végül Laura megfordította az övét, és egy aprócskát leharapva az aljából, ahol nem látszik, elrágcsálta. A kis sütemény belseje fehér volt!
Tiszta, fehér lisztből készült, fehér cukorral édesítve.
Laura és Mary már nem is nézett bele újra a harisnyákba. A bögrék, a nyalókák és a sütemény szinte túl sok volt számukra. Túl boldogok voltak, hogysem megszólalhassanak. De mama megkérdezte őket, vajon szerintük üresek­e már a harisnyák.
Ekkor, hogy megbizonyosodjanak, megint belenyúltak.
A harisnyák legeslegalján... egy­egy csillogó, új penny volt!
El sem tudták képzelni, hogy nekik saját pénzük is lehet. Arra gondolni, hogy egy egész pennyjük van, ami teljesen a sajátjuk. Arra gondolni, hogy saját bögréjük, süteményük, nyalókájuk ÉS saját pénzük van!
Még soha nem volt ilyen karácsonyuk.
Most aztán természetesen meg kellene köszönniük Mr. Edwardsnak, hogy elhozta nekik ezeket a csodás ajándékokat idáig, egészen Independence­-ből. Ám ők közben teljeszen megfeledkeztek Mr. Edwardsról. Még a Télapóról is megfeledkeztek. Egy percen belül újra eszükbe jutott volna, de mama hamarabb szólt rájuk, gyengéden:
– Meg sem köszönitek Mr. Edwardsnak?
– Ó, köszönjük szépen, Mr. Edwards! Nagyon köszönjük! – és ezt teljes szívükből így is érezték. Papa is kezet rázott Mr. Edwardsszal, majd újra kezet rázott vele. Papa, mama és Mr. Edwards egészen úgy viselkedtek, mint akik mindjárt sírva fakadnak, Laura nem is értette, miért. Így
hát újra megcsodálta gyönyörű ajándékait.
Akkor nézett fel ismét, amikor papa felsóhajtott. Mr. Edwards édes burgonyákat vett elő a zsebéből. Azt mondta, ezek segítettek neki egyensúlyban tartani a csomagot a fején, amikor átúszott a patakon. Úgy gondolta, jól mutatnak majd a karácsonyi pulyka mellett, és tetszeni fog mamának, papának.
Kilenc kicsi édes burgonya volt. Mr. Edwards ezeket is a városból hozta magával. Ez már túl sok volt. Papa meg is mondta neki:
– Ez már túl sok, Edwards! – nem tudták, hogy köszönjék meg neki mindezt.
Mary és Laura túl izgatottak voltak ahhoz, hogy reggelizzenek. Megitták a tejet az új, fényes bögréjükből, de a nyúlpörköltet és a kukoricakását már le sem bírták nyelni.
– Nem is baj, Charles – mondta mama. – Hamarosan úgyis ebédidő.
Karácsonyi ebédre a zsenge, zamatos, ropogós pulyka volt tálalva. Ott aranylottak az édes burgonyák is, hamuban megsülve, megpirulva és gondosan letisztítva, hogy még a finom héját is meg lehetett enni. Volt még egy cipó kovászos kenyér is, ami a megmaradt fehér lisztből készült.
Mindezek után pedig még párolt aszalt földi szeder következett apró süteménnyel. De ezek a sütik barna cukorral készültek, és nem lettek meghintve fehér cukorral a tetejükön.
Ezután papa, mama, Mr. Edwards a tűzhöz ültek, és a régi karácsonyokról beszélgettek Tennesseeben és odafent északon, a nagy erdőben. Ezalatt Mary és Laura a csodaszép süteményeiket nézegették, és a pennyjükkel játszottak, a vizüket pedig az új bögréjükből itták. És nyalintgatták és szopogatták a nyalókájukat, amíg a végük teljesen ki nem hegyesedett.
Ez egy nagyon boldog karácsony volt.

Webáruház készítés