Olvasson bele!

fejezetek

Kicsi ház a nagy erdőben - 1. fejezet

Egyszer volt, hol nem volt, hatvan évvel ezelőtt [az 1870-es évek körül], élt egy kicsi lány Wisconsin nagy erdejében, egy apró rönkházban. A rengeteg erdő hatalmas, sötét fái körülölelték a házat, melyeken túl fák, azokon túl pedig még több fa állt. Amilyen messzire az ember észak felé csak el tudott egy nap, egy hét vagy akár egy hónap alatt jutni, nem volt semmi más, csupán erdő. Nem voltak házak. Nem voltak utak. Nem voltak emberek. Csakis fák voltak és vadállatok, amik a fák között laktak. Farkasok, medvék és óriási macskák éltek a rengetegben. Pézsmapatkány, vidra, menyét lakott a patakokban. A rókáknak odújuk volt a hegyekben, és őzek, szarvasok kószáltak mindenhol. Az aprócska faháztól keletre és nyugatra mérföldnyi és még több mérföldnyi fa állott, s csupán egy-egy faházat lehetett találni távol egymástól a nagy erdő messzeségének végéig. Amilyen messzire egy kislány elláthatott, a kicsi házat látta, ahol ő lakott édesapjával és édesanyjával, nővérével, Maryvel és kishúgával, Carrie babával. Egy szekérút futott a ház előtt, kígyózva és kanyarogva, míg csak bele nem veszett az erdőbe, ahol a vadállatok éltek. Ám a kislány nem tudta, hova is tűnik el az az út, és azt sem, vajon mi lehet a végén. A kislányt Laurának hívták, aki az édesapját papának, az édesanyját pedig mamának hívta. Azokban az időkben a gyerekek nem apunak és anyunak hívták a szüleiket, mint ahogyan ezt ma teszik. Éjjel, amikor Laura éberen feküdt a pótágyban, figyelt; s nem hallott mást, mint a sok-sok fa együttes suttogását. Időnként, messze az éjszakában, farkas üvöltött. Aztán közelebb jött, és újra vonított. Ijesztő hang volt. Laura tudta: a farkasok megennék a kislányokat. De ő biztonságban volt odabent, a vastag rönkfalak mögött. Az apja puskája az ajtó fölött lógott, s a jó öreg Jack, a tarka buldog feküdt előtte őrködve. Az édesapja azt szokta mondani ilyenkor: – Aludj nyugodtan, Laura! Jack nem fogja beengedni a farkasokat. Ilyenkor Laura magához öleli a pótágy takaróját, szorosan Mary mellé bújik, és elalszik. Az egyik éjszaka az édesapja kiemelte őt az ágyból, karjaiba vette, és odavitte az ablakhoz, ahol láthatta is a farkasokat. Ketten voltak, a ház előtt ültek. Úgy néztek ki, mint valami bozontos kutyák. Az orrukat a nagy, fényes holdnak szegezték, és vonítottak. Jack morogva mászkált fel s alá az ajtó előtt. A szőr végig felborzolódott a hátán, elővillantotta félelmetes, éles fogait. A farkasok üvöltöttek, de bejutni nem tudtak. A ház kényelmes volt. Az emeleten volt egy nagy padlás, ahol jókat lehetett játszani olyankor is, amikor az eső a tetőn kopogott. Odalent volt a nagyszoba és egy kis hálószoba. A hálószobának fazsalus ablaka volt. A nagyszobában két táblaüveges ablak, valamint két ajtó volt, az egyik elöl, a másik hátul. A kicsi házat egy girbegurba kerítés vette körül, hogy távol tartsa a medvéket és a szarvasokat. A kertben a házikó előtt két gyönyörű tölgyfa állt. Minden reggel, amikor Laura felébredt, szaladt, hogy kinézzen az ablakon. Egyik reggel a fákon egy-egy szarvast látott az ágakra fellógatva. Ezeket papa lőtte az előző nap, és Laura már aludt, amikor éjjel hazahozta és magasra fellógatta őket, hogy a farkasok ne tudják megszerezni a húst. Aznap papa, mama, Laura és Mary friss szarvashúst vacsoráztak. Olyan finom volt, hogy Laura azt kívánta, bárcsak az egészet megehetnék. Ám a hús legnagyobb részét sózni, füstölni és csomagolni kellett, hogy majd a télen ehessék meg. Már közeledett a tél. A napok egyre rövidebbek lettek, éjjelente pedig fagy kúszott az ablaküvegekre. Hamarosan havazni is kezdett. Ekkor a faházikót hótorlaszok temették be, a tó és a patakok befagytak. A metsző hidegben papa soha nem lehetett biztos abban, hogy vajon tud-e majd vadat ejteni. A medvék jól elrejtőztek barlangjukban, ahol mély álomban aludták át a hosszú telet. A mókusok az üreges fákban összegömbölyödtek a fészkükben, bundás farkukat kényelmesen orruk köré tekerték. Az őzek és nyuszik félénkek és sebesek voltak. Ha papának sikerült is szarvast elejtenie, az gyenge és lesoványodott volt, nem pedig kövér és telt, mint amilyen a szarvas ősszel szokott lenni. Olykor papa egész nap egyedül vadászott a hóval borított rengetegben, és csupán este jött haza, akkor is sajnos üres kézzel, ezért Mama, Mary és Laura éhen maradtak. Így amennyi élelmet csak lehetett, még a metsző, téli hideg beállta előtt fel kellett halmozni a kicsiny házban. Papa elővigyázatosan nyúzta meg a két szarvast, besózta a húst, a bőrüket pedig kifeszítette, melyekből puha takaró fog készülni. Majd felvágta a húst, deszkára tette, és sót szórt a darabokra. A kert végében feküdt egy nagy, üreges fatörzs. Papa szögeket vert a fatörzs belsejébe minden oldalra, amilyen mélyen csak tudott. Azután felállította, egy kis tetőt helyezett a tetejére, és az egyik oldalára az aljába vágott egy pici ajtót. Abból a darabból, amit kivágott, készítette az ajtót a törzsre: bőrt feszített rá pántokkal, majd visszatette a helyére a fakéreggel borított kis ajtót. Miután a szarvas húsát néhány napon át hagyták a sóban állni, papa átlyuggatta minden húsdarabnak az egyik végét, és spárgát fűzött át rajtuk. Laura nézte, hogyan csinálja, s azt is, ahogyan fellógatja a húst az üreges fába. Felnyúlt a fatörzs kis ajtaján az üregbe, amennyire csak odafért, és a szögekre felakasztotta a húst. Ezek után egy létrát támasztott a fának, majd felmászott, a tetőt letette az egyik oldalra, és lenyúlva onnan is felakasztgatta a húsokat a szögekre. Azután papa visszarakta a tetejét, lemászott a létráról, és azt mondta Laurának: – Szaladjál csak a húsvágó tőkéhez, és hozz egy keveset abból a zöld hikorifa forgácsból – az új, tiszta, fehérekből! Így hát Laura futott a farönkhöz, ahol papa a fát szokta hasogatni, és megtöltötte kötényét a friss, édes illatú forgáccsal. Az üreges törzs odvában, a kicsi ajtó mögött, papa tüzet rakott apró fakéregből és mohából, majd a forgácsot gondosan a tetejére helyezte. Ahelyett, hogy az gyorsan elégett volna, a zöld forgács parázslott, megtöltve az odút sűrű, fullasztó füsttel. Papa ekkor bezárta az ajtót. Vékony füst préselődött ki a réseken és a tetőn. A legtöbb füst bent maradt. – Nincs jobb a hikorifa füstjénél – mondta papa. – Ettől lesz olyan jó a szarvashús, hogy eltartható bárhol, bármilyen időben. Majd fogta a puskáját, s fejszéjét vállára vetve a tisztásra ment, hogy vágjon még fát. Néhány napig Laura és mama vigyáztak a parázsra. Ha a füst nem szivárgott a résekből, Laura hozott még a forgácsból, mama pedig a parázsra rakta a hús alá. Ez idő alatt a kertben mindenhol érezni lehetett a füst illatát, és amikor a kis ajtó kinyílt, aromás, füstös, húsos illat áradt ki belőle. Egy pár nap múlva végre papa kijelentette, hogy a szarvashús már eleget volt a füstön. Ekkor hagyták a parazsat kialudni, papa pedig kivette az odúból a húscsíkokat és -szeleteket. Mama minden egyes darabot ügyesen papírba csomagolt, majd fellógatott a padlásra, ahol szárazon és biztonságban lehettek. Egyik reggel papa még napkelte előtt elment a szekérrel, és még aznap este teli kocsinyi hallal tért vissza. A szekér teljesen meg volt rakva, néhány hal pedig akkora volt, mint maga Laura. Papa a Pepin-tónál járt, és minden halat hálóval fogott. Mama szálka nélküli, nagy szeleteket vágott a pikkelyes fehér halakból Laurának és Marynek. Bőséges lakomát csaptak a jó, friss halból. Amit nem tudtak frissen megenni, besózták, és hordóba tették el télire. Papának volt egy malaca. Vadon futkosott a nagy erdőben, makkon, mogyorón és gyökereken élt. Papa befogta őt, és egy faólba zárta, hogy felhizlalja. Le fogja vágni, amint az idő annyira hidegre fordul, hogy a húsát fagyottan lehessen tartani. Az egyik éjszaka közepén Laura a malac visítására ébredt. Papa kiugrott az ágyból, lekapta a puskát a falról, majd kirohant a házból. Ekkor Laura meghallotta, hogy a puska elsül egyszer, kétszer. Amikor papa visszajött, elmesélte, mi történt. Egy nagy, fekete medvét látott a disznóól mellett állni. A medve éppen benyúlt az ólba, hogy elkapja a visítozó és futkosó malacot. Papa látta ezt a csillagfényben, és gyorsan lőtt. Viszont a gyenge fényben és sietségében elhibázta a medvét. A medve ijedtében berohant az erdőbe, nem esett semmi baja. Laura sajnálta, hogy papa nem tudta elkapni a medvét, mivel nagyon szerette a medvehúst. Papa is sajnálta, de ő végül csak ennyit mondott: – Nem baj, legalább a szalonnát sikerült megmentenem! A ház mögött a kiskertben egész nyáron termesztettek. A kert annyira közel volt a házhoz, hogy az őzek nem tudtak beugrani a kerítésen, hogy nappal megdézsmálják a zöldségeket, éjjel pedig Jack tartotta őket távol. Néha reggelente patanyomok látszottak a répák és a káposzták között. Ám Jack nyomai is ott voltak, és tisztán látható volt, hogy az őz azonnal ki is ugrott onnan. A krumplit, répát, céklát, fehérrépát és káposztát összegyűjtötték mind a pincébe, mielőtt még a fagyos éjszakák beköszöntöttek volna. A hagymát hosszú füzérekbe fűzték, felül összefonták, s kifeszített spárgán felakasztották a padlásra a pirospaprikakoszorúk mellé. A tök és a sütőtök narancs, sárga és zöld színű kupacokban volt felhalmozva a padlás sarkainál. A sózott halak hordókban voltak a kamrában, és sajtok sárgállottak a polcokon. Egy napon Henry nagybácsi érkezett lovon a nagy erdőből. Papának jött segíteni a disznóvágásban. Mama nagy vágókése már meg volt fenve, Henry bácsi pedig Polly néni vágókését hozta magával. A disznóól mellett papa és Henry bácsi tüzet raktak, amely fölé egy jókora, vízzel teli üstöt akasztottak. Amikor a víz felforrt, bementek az ólba a malachoz, hogy levágják. Ekkor Laura elfutott és befúrta fejét az ágyba. A fülébe dugta az ujját, hogy ne hallja a sertés visítását. – Nem fáj neki, Laura – mondta korábban papa. – Nagyon gyorsan csináljuk. – De ő mégsem akarta a visítást hallani. Egy perc múlva óvatosan kivette az egyik ujját a füléből, hallgatózott. A malac már nem visítozott. Ezután a vágás igen jó mulatság lett. Nagyon tevékeny nap volt, rengeteg mindent lehetett nézni és csinálni. Henry bácsi és papa derűsek voltak, s papa megígérte Laurának és Marynek, hogy megkapják a malac hólyagját és farkincáját. Amikor a sertés kimúlt, papa és Henry bácsi fel- és leemelgették a bugyborékoló vízben, amíg csak jól le nem forrázták. Majd feltették egy deszkalapra, és a késükkel kaparták a bőrét, így távolítva el róla minden sörtét. Ezután fellógatták a disznót egy fára, kizsigerelték, és ott hagyták, hogy lehűljön. Amikor kihűlt, levették és felszeletelték. Így lett belőle sonka, lapocka, oldalas és dagadó. Volt még szív, máj és nyelv; a fejből disznósajt készül, a mosogatódézsa pedig telis-tele lett olyan darabokkal, amik majd a kolbászba fognak kerülni. A kész húsokat kirakták egy deszkalapra a fészerben, és minden egyes darabot beszórtak sóval. A sonkát és a tarját tengeri sós lébe áztatták, hogy azután majd megfüstöljék az üreges fában; így tettek a vadhússal is. – A hikorival füstölt sonkának párja nincs! – mondta papa. Felfújta a hólyagot. Ez egy kis fehér lufi volt, amelynek a végét papa egy spárgával kötötte össze, és odaadta Laurának és Marynek, hogy játszhassanak vele. Ők azután feldobálták a levegőbe, és kézzel ütögették egymásnak. Vagy épp a földön pattogtatták végig, és rugdosták. Ám a lufinál még nagyobb móka volt a malacfarok. Papa gondosan eltávolította a bőrét, és a vastagabbik végétől hosszában beléje szúrt egy kihegyezett fapálcát. Mama lenyitotta a kályha elejét, és a forró szenet szétkotorta. Ekkor Laura és Mary felváltva tartotta a malac farkát a szén fölött. Az sistergett, sercegett, a lecsöpögő zsírcseppek pedig lángoltak a parázson. Mama sót szórt a sült farkincára. A lányok keze és arca nagyon felmelegedett, Laura meg is égette az ujját, de annyira izgatott volt, nem is foglalkozott vele. A malac farkának perzselése oly szórakoztató volt, hogy egymást váltogatva alig akarták a pálcikát átengedni a másiknak. Végre elkészült! Gyönyörűen megbarnult mindenhol, és micsoda illata volt! Kivitték az udvarra hűlni, és mielőtt még teljesen kihűlt volna, elkezdték kóstolgatni: meg is égették a nyelvüket. Leették az összes húst a csontról, amit aztán Jacknek adtak. Így ért véget a malac farka! A következőre egy évet kell várniuk. Henry bácsi ebéd után hazament, papa pedig a nagy erdőbe indult dolgozni. Laura, Mary és mama számára csak most kezdődött ám az igazi hentesmunka! Mamának ez hatalmas feladatot jelentett, Laura és Mary pedig igyekezett segíteni neki. Egész hátralévő nap és a következő napon is, mama a zsírt sütötte ki nagy vasfazekakban. Laura és Mary fát hoztak, és a tűzre vigyáztak. Forrónak kellett lennie, de mégsem túl forrónak, különben a zsír megég. A nagy vasfazekakban lévő zsír párolgott és forrt, arra viszont ügyelniük kellett, hogy nehogy füstöljön. Mama időnként lefölözte a megbarnult részt a zsírról. Ezeket a ropogósra sült részeket egy vászonba tette, jól kicsavarta; így készült a tepertő. Később ezzel ízesítette a johnny-tortát. A tepertő nagyon ízletes volt, de Laura és Mary csupán csak megkóstolhatták. Ez túl nehéz étel egy kisleánynak, mondta mama. Aztán elrakta a tepertőt. Ezt követően mama gondosan lekaparta, megtisztította a fejet, és addig főzte, amíg minden hús le nem főtt a csontról. A húst a húsvágó késével beleaprította egy fatálba, borssal, sóval és egyéb fűszerekkel ízesítette. Ezek után hozzákeverte a fazékban maradt levet, és egy serpenyőbe rakta hűlni. Kihűlés után már szeletelni lehetett: ez lett a disznósajt. Majd a kisebb húsdarabokat, soványat és kövéret, amiket a nagyobb darabokról vágott le, mama addig-addig aprította, amíg teljesen finomra nem lettek vagdosva. Ezt sóval, borssal és a kertből szedett szárított zsályalevéllel fűszerezte be. Ezt az egészet a kezével addig gyúrogatta, amíg jól össze nem keveredett, végül golyókat formált belőle. Az egészet egy lábasba rakta és a fészerbe tette, hogy megfagyjon, s így egész télen át elállhatott. Ez volt a kolbász. A hentesmunka végeztével a kolbászok, a disznósajt, a sok bödönnyi zsír, a hordónyi fehérre sózott disznóhús, mind kint a fészerben sorakozott, a füstölt szalonna és a csülök pedig a padláson lógott. A kis ház szinte szétrepedt a jó sok ennivalótól, amiket a hosszú télre raktak el. A kamra, a fészer és a pince dugig tele lett, ahogy a padlás is. Laura és Mary ekkor már csak a házban tudott játszani, hiszen odakint hideg lett, s barna levelek hulltak a fákról. A kandalló melege soha nem aludt ki. Papa este hamut rakott a szénre, hogy el ne aludjon reggelig. A padlás nagyszerű hellyé alakult a játékra. A nagy, kerek, színes tökök gyönyörű székekké és asztalokká változtak át. A piros paprika és a hagyma fent fityegett. A szalonna és az őzhús papírba csomagolva lógtak, a szárított gyógynövény, a főzéshez való fűszerek és a keserű, gyógyszernek való gyógynövények illatának elegye betöltötte a helyiséget. Gyakran a hideg szél elhagyatott hangon süvöltött odakint. De Laura és Mary otthon voltak, s a padláson játszottak a tökökkel, ahol minden otthonossá, meghitté vált. Mary nagyobb volt Lauránál, és volt neki egy rongybabája, a neve Nettie. Laurának csak egy zsebkendőbe csomagolt kukoricacsutkája volt, aki igen jó baba volt. Susannek hívták. Nem Susan hibája volt, hogy ő csak egy csuhébaba. Néha Mary odaadta Laurának Nettie-t, de csakis akkor, amikor Susan ezt nem látta! Így babáztak. A legjobb mindig az este volt. Vacsora után papa behozta a fészerből a csapdákat, hogy a tűz mellett megzsírozza. Az összeset kifényezte, azután a csapdák szájának tövét és a rugójukat medvezsírba mártott tollal megkente. Voltak kis csapdák, közepes csapdák és még akkora medvecsapdák is, fogakkal a szájukban, hogy papa azt mondta, ha belelépne valaki, hát lecsapná a lábát is. Miközben papa a csapdákat zsírozta, Laurával és Maryvel tréfálkozott vagy történeteket mesélt, aztán hegedült nekik. Minden ajtót és ablakot jó szorosan bezártak, az ablakkeret réseit pedig betömködték ruhával, hogy a hideg ne jöhessen be. Viszont Fekete Susan, a macska, kedvére járkálhatott ki és be éjjel-nappal, a bejárati ajtó aljánál lévő macska-lyukon. Olyan gyorsan közlekedett, hogy a mögötte lecsapódó kis ajtó soha nem csípte oda a farkát. Egyik este, amikor papa a csapdákat zsírozta, ránézett Fekete Susanre, amikor az bejött, és így szólt: – Volt egyszer valaki, akinek volt két macskája: egy nagy macska meg egy kis macska... Laura és Mary szaladtak, hogy a térdére támaszkodva hallhassák a folytatást: – Volt két macskája – folytatta papa –, egy nagy macska és egy kis macska. Ezért az ajtajára készített egy nagy macska-lyukat. És csinált egy kis macska-lyukat is a kis macskának. Ekkor papa megállt a mesélésben. – De a kis macska nem tudott volna...? – kezdte Mary. – Nem, mert a nagy macska nem engedte! – szólt közbe Laura. – Laura, ez nagyon tiszteletlen volt! Soha nem szabad közbevágni, ha valaki éppen beszél – mondta papa. – De azt is látom – tette hozzá –, hogy bizony kettőtök közül az egyikőtöknek több esze van, mint annak az embernek, aki két macska-lyukat vágott az ajtajára. Ezután eltette a megtisztított csapdákat, kivette a hegedűt a dobozából, és játszani kezdett. Az ilyen esték voltak a legjobbak...

VISSZA A WEBSHOPBA

Kicsi ház a nagy erdőben

Kicsi ház a prérin - 1. fejezet: Utazás nyugatra

Réges-régen, amikor a ma élő nagypapák és nagymamák még kisfiúk és kislányok vagy pici babák voltak, vagy tán még meg sem születtek, papa, mama, Mary, Laura és Carrie baba elköltöztek kicsi házukból, a wisconsini nagy erdőből. Szekérre ültek, és üresen, magára hagyták a kicsi házat a tisztáson, a fák között. Soha többé nem látták viszont. Indiánok lakta vidékre utaztak. Papa úgy gondolta, most már túl sokan laknak a rengetegben. Laura egyre sűrűbben hallott tompa fejszepuffanásokat a távolból, s az nem papa fejszéjének a hangja volt. Vagy egy lövés visszhangját hallotta, ami nem papa puskájából szólt. Laura és Mary szinte naponként hagyták hirtelen abba a játékot, és álltak fel döbbenten, amikor egy kocsi lassan nyikorogva haladt el előttük az úton. Egy vadállat soha nem bír túl sokáig megmaradni olyan helyen, ahol sok ember él. Papa sem szeretett volna tovább maradni. Ő olyan vidéket kedvelt, ahol a vadállatok is úgy élhetnek, hogy nem kell félniük. Azt szerette, amikor bocsokat, gidákat és más kölyköket láthat az anyjuk mellett, akik őt nézik az árnyas erdőből, és amikor kövér, lusta medvéket láthat bogyókat falatozni az erdő bokros tisztásain. Hosszú téli estéken sokat mesélt mamának a vadnyugati vidékről. Nyugaton a terület egy pusztaság, fák nincsenek. A fű vastagra, magasra nő. Azon a vidéken a vadállatok úgy vándorolnak és táplálkoznak, mintha valami óriási legelőn volnának, ami messzebb terül el, mint ameddig a szem ellát, telepesek pedig egyáltalán nincsenek. Ott kizárólag indiánok élnek. Egyik nap, amikor a tél már az utolsókat rúgta, papa így szólt mamához: – Mivel látom, nincs ellenvetésed, úgy döntöttem, elköltözünk nyugatra. Kaptam egy ajánlatot a birtokra, és most el tudjuk adni annyiért, amennyi feltehetőleg elég lesz ahhoz, hogy új életet tudjunk kezdeni valahol máshol. – Ó, Charles, muszáj éppen most indulnunk? – kérdezte mama. Az idő rendkívül hideg volt már, a kuckós ház pedig annyira kényelmes. – Ha még az idén akarunk menni, most kell indulnunk – válaszolta papa. – Nem fogunk tudni átkelni a Mississippin, ha a jég már megtört rajta. Így hát papa eladta a kicsi házat. Túladott a tehénen és a borjún is. Hikorifa rudakat hajlított, amiket a szekér felett ívben kifeszített. Mama segített neki föléjük vásznat húzni. Egy szürkülő hajnalon mama gyengéden rázta fel Maryt és Laurát, hogy ébredjenek. Tűz- és gyertyafény mellett mosdatta le és fésülte meg, azután jó melegen beöltöztette a lányokat. Hosszú, vörös flanel alsóruhájuk fölé pamut alsószoknyát, pamutruhát és magas szárú pamutzoknit húzott. Feladta rájuk a kabátkájukat, nyuszi-szürke főkötőjüket és piros, egyujjas kesztyűjüket. A szekérre már mindent fölpakoltak, ami a kicsi házban volt. Egyedül csak az ágyak, az asztalok és a székek maradtak. Ezeket azért nem viszik el, mert papa bármikor tud majd újakat készíteni. Vékony hó takarja a földet. A levegő csöndes, hideg és sötét. A csupasz fák a fagyos csillagok alatt állnak. De keleten az ég már világosodik, a szürke erdőből pedig lámpások, szekerek és lovak tűnnek elő, magukkal hozva nagyapát, nagymamát, nagybácsikat, nagynéniket, unokatestvéreket. Mary és Laura erősen szorítják magukhoz a rongybabájukat, nem szólnak semmit. A kuzinok körbeállják őket, és csak néznek. Nagymama és a nénik megölelik, megcsókolják, majd újra megölelik, megcsókolják őket: búcsúznak. Papa a puskáját a szekér vásznához, az egyik kifeszített rúd mellé helyezi, hogy a bakról azonnal el tudja érni. A golyós zacskót és a lőporszarut alá lógatja. A hegedűtokot gondosan párnák közé bugyolálta, ahol a zötykölődés nem tehet majd kárt a hegedűben. A bácsik a lovak szekér elé fogásában segédkeznek. A kuzinokat is megkérik, csókolják meg Maryt és Laurát, amit meg is tesznek. Papa felkapja Maryt és Laurát, és a kocsi hátuljában lévő ágyra rakja őket. Felsegíti mamát a bakra, nagymama pedig felnyújtva átadja neki Carrie babát. Papa is felszáll, mama mellé ül, Jack, a tarka buldog pedig a szekér alá sorjázik. Így hagyták ott a kicsi rönkházat. Mivel a spalettái zárva voltak, a kicsi ház nem láthatta őket, ahogy elmennek. Ott maradt a rönkkerítés mögött, és az a két nagy tölgyfa fogta őt közre, ahol a zöld lombok alatt nyaranta Mary és Laura játszottak. Az volt az utolsó nyári játék a kicsi házban. Papa megígérte, hogy ha nyugatra érnek, biztosan látni fog egy papúzt. – Mi az a papúz? – kérdezte Laura, papa válaszolt: – A papúz egy pici, barna, indián baba. Hosszú utat tettek meg a havas erdőn át, amíg elérték Pepin városát. Mary és Laura már látták egyszer, de a város most egészen másképp festett. A bolt ajtaja és az összes ház ajtaja zárva, a fatönköket hó lepte, gyerekek sem játszottak a szabadban. Több ölnyi fa volt felhalmozva a tönkök között. Csupán néhány csizmás, szőrsapkás férfit látni kockás zekében. Mama, Laura és Mary kenyeret és melaszt ettek, a lovak pedig kukoricát faltak az orrukra akasztott zsákukból, miközben papa a boltban kereskedett a prémekkel, hogy olyan dolgokra csereberélje, melyekre az utazáshoz lehet még szükségük. Sokáig nem maradhatnak a városban, mivel még aznap át kell a tavon kelniük. A hatalmas tó egyenletesen, simán és fehéren nyúlt el, egészen a szürke ég hasáig. Szekérnyomok haladtak át rajta olyan messzire, hogy az ember nem is látja a végét: a semmibe vesztek. Papa kihajtott a jégre, követve a nyomokat. A lovak patája tompán dübögött, a szekér kerekei pedig recsegni kezdtek. Mögöttük a város egyre kisebbedett, míg végül aztán a magas boltból is csupán egy távoli, pici pont lett. A szekér körül pedig csak az üres és hallgatag tér. Laurának ez egyáltalán nem tetszett. De mivel papa ült a bakon, Jack meg a kocsi alatt szaladt; tudta jól, semmi baja nem eshet, ha ők ketten vele vannak. Végre felkapaszkodtak a ropogó talajra, és ismét fák tűntek fel. Egy kicsi rönkház lapult a fák között. Laura végre jobban érezte magát. A házban nem lakott senki: csak valami átmeneti táborhely volt. Apró és furcsa ház, hatalmas nagy kandallóval, egyszerű priccsekkel a falak mellett. Felmelegedett, amikor papa tüzet gyújtott a kandallóban. Aznap éjjel Mary, Laura és mama Carrie babával a tűz előtti ágyban aludtak együtt, papa pedig odakint a szekéren, hogy őrizze azt és a lovakat. Éjjel Laura fura zajra riadt fel. Puskalövésnek tűnt, de annál mégis élesebben, hosszabban szólt. Újra meg újra hallotta. Mary és Carrie aludtak, de ő addig nem tudott elaludni, amíg mama puhán át nem szólt hozzá a sötétben: – Aludj nyugodtan, Laura! Csak a jég rian. Másnap reggel papa ezt mondta: – Szerencse, hogy még tegnap átkeltünk, Caroline. Nem gondoltam volna, hogy a jég mára feltörik. Elég későn jöttünk át a tavon, és még jó, hogy nem akkor kezdett el rianni, amikor mi épp a közepén voltunk. – Gondoltam erre tegnap, Charles – válaszolt erre lágyan mama. Laura erre korábban nem is gondolt, de most belegondolt, vajon mi történhetett volna, ha tegnap a szekér kereke alatt szakad be a jég, őket pedig elnyeli a jéghideg víz a hatalmas tó közepén. – Még megijesztesz valakit, Charles – tette hozzá mama, papa pedig felemelte magához Laurát, és melegen átölelte. – Átkelünk a Mississippin! – szólt vidáman, Laurát ölelve. – Mit szól ehhez az én icinke-picinke Kisbogaram? Akarsz-e a vadnyugatra menni, ahol indiánok laknak? Laura azt mondta, nagyon szeretne, és nagyon jó lenne, ha már most ott lehetnének. Ám egyelőre még csak Minnesotában jártak. Hosszú, nagyon hosszú út volt hátra az indián határvidékig. A lovak szinte mindennap annyit mentek, amennyit csak bírtak; papa és mama szinte naponta ütöttek új és új helyeken tábort. Előfordult, hogy bizonyos helyeken napokat kényszerültek egy helyben táborozni, mert egy megáradt patak állta útjukat, és addig képtelenek voltak átkelni rajta, amíg az áradás lejjebb nem apadt. Számtalan patakon keltek át. Láttak különös fákat és dombokat, olyan ismeretlen vidékeket, ahol még egy fa sem nőtt. Folyókon keltek át hosszú fahidakon, majd egyszer csak elértek egy széles, sárga folyóhoz, ahol egyetlen híd sem volt. Ez volt a Missouri-folyó. Itt papa egy fakompra hajtotta a lovakat, ők maguk pedig a szekéren maradtak, miközben a tutaj elinogott a biztonságos szárazföldtől, hogy átimbolyogjon a lassú hömpölygésű, iszapsárga vízen. Néhány nappal ezután újra dombos vidékre érkeztek. Egy völgyben a kocsi mélyen beleragadt a fekete sárba. Közben az eső ömlött, villámok cikáztak és a menny dörgött. Sehol nem lehetett sem tábort verni, sem tüzet rakni. Borzasztó érzés volt a kocsin lenni, ahol minden nyirkos és jeges volt, de nekik odafent kellett maradniuk, és csupán pár falat hideg élelmet tudtak magukhoz venni. Másnap papa egy domboldalban talált táborhelyet. Az eső elállt, nekik mégis egy teljes hetet kellett ott vesztegelniük, amíg a megáradt patak lejjebb apadt, az iszap pedig kiszáradt annyira, hogy papa ki tudja ásni a kerekeket, kiszabadítva az ekhós szekeret. Az egyik nap, miközben ők így várakoztak, egy magas, szikár férfi tűnt fel az erdő felől, fekete pónin lovagolva. Papa elbeszélgetett vele, azután mindketten eltűntek a fák között, amikor pedig újra visszatértek, mindkettejük alatt egy-egy fekete színű póni volt. Papa elcserélte a megfáradt barna lovakat a pónikra. Gyönyörű kis lovak voltak, és papa szerint ezek nem is igazán pónik, hanem nyugati musztángok. – Szívósak, mint egy öszvér, de gyengédek, mint egy kiscica – így jellemezte őket. Nagy, puha, kedves szemük volt, hosszú sörényük, hosszú farkuk, karcsú lábszáruk, amely sokkal kisebb és fürgébb, mint más lovaké a rengetegben. Amikor Laura azt kérdezte, hogy hívják őket, papa megengedte, hogy Mary és ő adjanak nekik nevet. Mary az egyiket Petnek, Laura a másikat Pattynek nevezte el. Amikor a patak morajlása már nem volt olyan hangos, az út pedig szárazabbá vált, papa végre kiáshatta a kocsit az iszapból. Befogta Petet és Pattyt, aztán mindnyájan együtt folytatták tovább az utazást. A fedett szekéren a wisconsini nagy erdőből átkocsikáztak egész Minnesota, Iowa és Missouri államokon. Ezt a hosszú utat Jack végig a szekér alatt ügetve tette meg velük. Most pedig épp arra készülnek, hogy Kansas államot is átszeljék. Kansas egy végtelen rónaság, amelyen magas, szélfútta fű nő. Egyik nap a másik után, mialatt ők Kansasben vándorolnak, nem látnak mást, csupán a hullámzó fűtengert és a végtelen eget. Az ég tökéletes kör alakban hajol rá a vízszintes földre, a szekér pedig ennek a körnek a tökéletes közepén halad. Pet és Patty reggeltől estig húztak, ügetve, időnként sétálva, majd ismét ügetésbe csapva, ők mégis mindig benne maradtak ennek a körnek a közepében. Napnyugtakor ez a kör továbbra is körbevette őket, ilyenkor az ég alja rózsaszínbe fordult át. Majd estére a térség lassan feketére váltott. A szél magányos hangon fújta a füvet. A tábortűz fénye picike volt, és elveszett ekkora térben. Ám a nagy csillagok, amik az égre kúsztak, olyan közel ragyogtak, hogy Laura úgy érezte, szinte meg tudná érinteni őket. A következő napon a táj ugyanaz maradt, az ég ugyanolyan, a kör nem változott. Laura és Mary már belefáradtak ebbe. Semmi új nem volt, amit csinálhattak volna, és semmi olyan új dolog, amit láthattak volna. Az ágy a szekér hátuljában volt szépen elrendezve, egy szürke pokróccal letakarva; ezen ült Laura és Mary. A szekér oldalán a ponyva feltekerve és kikötve, így a préri szele befújt. Laura egyenes, barna haját és Mary arany fürtjeit szanaszét cibálta, az erős fény a szemhéjukon is átvilágított. Időnként egy-egy nagyobb mezei nyúl szökellt át hatalmas ugrásokkal az áramló fűben. Jack még csak oda sem figyelt rájuk. Szegény Jack is fáradt volt, a talpa is kisebesedett már a hosszú út alatt. A szekér tovább döcögött, a vászonponyva a szélben csapkodott. A két bágyadt szekérnyom mögöttük haladt visszafelé a semmibe. Mindig csak ugyanaz... Papa háta már egyre görnyedtebb. A gyeplő bágyadtan fityegett a kezében, a szél belekapott hosszú, barna szakállába. Mama egyenesen és csendben ült, keze az ölében nyugodott. Carrie egy kis fészekben aludt a puha batyuk között. – Há-ááááá! – ásított Mary, Laura pedig megszólalt: – Mama, nem szállhatunk le, hogy fussunk a kocsi mellett? Úgy elzsibbadt már a lábam. – Nem, Laura. – Ugye hamarosan tábort verünk? Már olyan hosszú időnek tűnt, mióta utoljára a szekér árnyékában ebédeltek délben a tiszta füvön. Papa azt felelte: – Még nem. Korai lenne ilyenkor tábort verni. – Én most akarok megállni! Fáradt vagyok! – panaszkodott Laura. Ekkor mama szólalt meg: – Laura! Ennyit mondott csupán, nem többet. De ez annyit jelentett, hogy Laura ne panaszkodjon. Ezért hát hangosan nem is kesergett tovább, viszont legbelül továbbra is rakoncátlankodott. Csak ült, és magában elégedetlenkedett. A lábai fájtak, a szél pedig folyamatosan fújta a haját. A fű állandóan hullámzott, a szekér zötyögött, és egyszerűen semmi más nem történt hosszú-hosszú ideig. – Patakhoz vagy folyóhoz érünk – szólalt meg egyszer csak papa. – Lányok, látjátok ott azokat a fákat? Laura fölállt, és a szekér egyik ponyvarúdját ölelte át. Messze, a távolban hosszú, sötét foltot pillantott meg. – Azok fák – így papa. – Megismerni az árnyékukról. Ezen a vidéken a fák vizet jelentenek. Ma éjjel ott tanyázunk le...

VISSZA A WEBSHOPBA

Kicsi ház a prérin

Webshop

Almanzo, a farmerfiú - 1. fejezet: Iskolás napok

New York Állam északi részén, hatvanhét évvel ezelőtt [1866-ban] január volt éppen. Hó borított be mindent. A tölgyfák, a juharfák és a bükkfák csupasz ágaira ráült, lehajlította a cédrusok és a lucfenyők zöld gallyait, egészen a hótorlaszok tetejéig. Hó tornyosult a mezőkön és a kőkerítéseken is. Az úton lefelé, át az erdőn, egy kicsi fiú ballagott az iskolába bátyjával, Royallal és két nővérével, Eliza Jane-nel és Alice-szel. Royal tizenhárom éves volt, Eliza Jane tizenkettő, Alice tíz. Almanzo a legfiatalabb mind közül, hiszen ő még kilenc sem volt. Szednie kellett a lábát, hogy lépést tarthasson a többiekkel, ráadásul még az ételhordót is neki kellett cipelnie. – Royalnak kéne vinnie! – szólalt meg. – Ő nagyobb nálam. Royal lépdelt legelöl, határozottan és férfiasan, csizmában. – Nem, Manzo. Most rajtad a sor, mivel te vagy a legkisebb – mondta Eliza Jane. Eliza Jane nem tűrt ellentmondást. Mindig ő tudta a legjobban, mikor mit kell tenni, és erre mindig rá is kényszerítette Almanzót és Alice-t. Almanzo sietett Royal mögött, Alice pedig Eliza Jane mögött, a mély nyomokban, amiket szánkót húzók hagytak hátra maguk mögött. A puha hó mindkét oldalon magasra volt felhalmozva. Az út egy hosszú lejtőn vitt lefelé, utána egy aprócska hídon vezetett át, és futott tovább még egy mérföld hosszan, át a fagyos erdőn az iskolaházig. A hideg csípte Almanzo szemhéját, orrát zsibbasztotta, de jó gyapjú ruhái megtartották a meleget. Minden ruhája az apja birkáinak gyapjából készült. Alsóruhája krémfehér színű maradt, de gyapjú felsőruháját anya befestette. Kabátja és hosszú nadrágja fonalát amerikai dió héjával festették meg. Anya összefonta, utána beáztatta, ami nehéz, vastag egészruhává [áztatásban összezsugorodott gyapjúruha, tökéletes anyag bármilyen öltözéknek] húzódott össze. Sem szél, sem hideg, de még az eső sem tudott áthatolni ezen a jó ruhán, amit anya készített. Almanzo ingét cseresznyeszínre festett, vékony, puha gyapjúból szőtte. Világos volt, meleg és csodás vörös színű. Almanzo barna alsónadrágja középtájon végig egy sor rézgombbal volt piros ingéhez hozzágombolva. Az ing gallérja kényelmesen, az álláig begombolva, és ugyanígy a hosszú, barna felsőkabátja is. Anya a sapkáját ugyanabból a barna, vastag anyagból készítette, ennek még kényelmes fülvédői is voltak, álla alatt összeköthetők. Kis piros egyujjas kesztyűi egy fonálon lógtak, ami kabátja ujjain és a nyaka mögött volt átvezetve, nehogy elhagyja. Egyik pár zoknija alsógatyája száraira húzva, másik pár zoknija pedig hosszú, barna külső nadrágjára húzva, lábán mokaszin. Ezek éppen olyan mokaszinok voltak, mint amilyet az indiánok is viselnek. A lányok nehéz sállal takarták el arcukat, amikor télen kimentek. De mivel Almanzo kisfiú volt, az ő arca ki volt téve a fagyos levegőnek. Orcái pirosak voltak, mint az alma, az orra pedig vörösebb a cseresznyénél is, s miután egy mérföldet és még egy felet már megtett gyalog, örült, amikor végre megpillanthatta az iskolaépületet. Az magányosan állott a fagyos erdőben, a Hardscrabble-domb lábánál. Füst szállt föl kéményéből, a tanító pedig éppen a havat lapátolta, hogy utat készítsen az ajtóhoz a hótorlaszokon át. Öt nagyobb fiú dulakodott a mély hóban, az ösvény mellett. Almanzo megrettent, amikor megpillantotta őket. Royal úgy tett, mint aki nem fél, holott nagyon is félt. Ezek azok a nagyfiúk voltak a Hardscrabble telepről, akiktől mindenki félt. Csupán csak szórakozásból, a kisebb fiúk szánkóit összetörték. Időnként elkaptak egy kisfiút, s lábainál fogva lógatták, majd elengedve hagyták, hogy fejjel a mély hóba essen. Időnként arra kényszerítettek egy-egy kisfiút, hogy verekedjenek egymással, holott ők egyáltalán nem akartak, és hiába könyörögtek nekik, hogy engedjék el őket. Ezek a nagyfiúk tizenhat-tizenhét évesek lehettek, és iskolába csakis akkor jártak, amikor a téli terminus már a közepe felé járt. Azért jöttek, hogy elpüföljék a tanítót, és szétzúzzák az iskolát. Azzal dicsekedtek, hogy tanító még nem fejezte be a téli terminust abban az iskolában, és ez valóban így is volt. Az idén a tanító egy sovány, sápatag fiatalember volt. A neve Mr. Corse. Kedves volt, udvarias, és soha nem verte el szíjjal a kicsi fiúkat, ha esetleg elfelejtették, hogyan kell lebetűzni egy szót. Almanzo rosszul lett, ha belegondolt, hogyan fogják a fiúk Mr. Corse-t megverni. Mr. Corse nem volt elég erős ahhoz, hogy meg tudjon velük küzdeni. Az iskolaépületben nagy csend honolt, így az ember hallhatta, mit művelnek a nagy fiúk odakint. A többi tanuló suttogva álldogált összetömörödve a hatalmas kályha előtt. Mr. Corse az asztala mögött ült. Sovány arcát vézna kezére támasztva egy könyvet olvasott. Felnézett, majd barátságos hangon köszönt: – Jó reggelt! Royal, Eliza Jane és Alice udvariasan visszaköszöntek, Almanzo viszont nem tudott megszólalni. Az asztalnál állt, Mr. Corse-ra bámulva. Mr. Corse rámosolygott, és így szólt hozzá: – Tudtad, hogy ma este veletek megyek haza? – Almanzo túlságosan is zavarban érezte magát, mintsem hogy válaszolni tudott volna. – Igen – folytatta Mr. Corse. – Most apádon a sor! A körzetükben minden család két hétre elszállásolta a tanítót. Farmról farmra járt, és mindenkinél eltöltött két hetet. Ezután arra a terminusra bezárta az iskolát. Miközben ezt mondta, Mr. Corse a vonalzójával az asztalát kopogtatta; eljött az idő, hogy kezdődjön a tanítás. Minden fiú és lány a helyére ment. A lányok a terem bal, a fiúk a jobb oldalára ültek, közöttük a nagy kályha állt és a tűzifa egy ládában. A nagyobbak a hátsó padokban, a kisebbek az első sorokban foglalták el helyüket. A padok egyforma méretűek voltak. A nagyobb fiúk alig bírták bepréselni a térdüket az asztal alá, a kisebbeknek pedig nem ért le a lába a padlóra. Almanzo – Miles Lewis-szal együtt – alkotta az első osztályt, ezért ők a legelső sorba ültek, ahol asztal már nem jutott nekik. Ábécéskönyvüket a kezükben kellett tartaniuk. Ekkor Mr. Corse az ablakhoz lépett, és kopogott rajta. A nagy fiúk a bejárat előtt zörögtek, gúnyolódtak, hangosan röhögtek. Az ajtót recsegve tépték föl, közben hangoskodva, parádézva léptek be. A Nagy Bill Ritchie volt a vezérük. Termete és ökle akkora volt, mint Almanzo apjáé. Leverte a havat a lábáról, majd nagy dirrel-dúrral beült az egyik hátsó padba. A másik négy fiú szintén hatalmas zajt csapott. Mr. Corse mindezt szótlanul nézte végig. Suttogni, hangoskodni tilos volt az iskolában. Mindenkinek csöndben kellett maradnia, és a szemét a feladatra függesztenie. Almanzo és Miles maguk előtt tartották olvasókönyvüket, s megpróbálták nem lóbálni a lábukat, ám az elfáradt, és fájt, ahogy lógott le a padról. Almanzo időnként az egyik lábával hirtelen kirúgott, mielőtt még uralkodni tudott volna felette. Ilyenkor megpróbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de közben érezte, Mr. Corse őt nézi. A hátsó padokban a nagy fiúk sugdolóztak, dulakodtak, a könyvüket csapkodták. – Egy kissé kevesebb zajongást, ha kérhetem! – szólalt meg komoran Mr. Corse. Egy percre el is hallgattak, de aztán újrakezdték. Azt akarták elérni, hogy Mr. Corse megpróbálja őket megbüntetni. Ha ő ezt megpróbálná, mind az öt fiú nekiesne. Végül az első osztály lett szólítva, így Almanzo lecsúszott a padjukról, és Miles-szal együtt a tanító asztalához lépett. Mr. Corse elvette Almanzo könyvét, és szavakat mondott, amiket le kellett betűzniük. Amikor még Royal volt elsős, gyakran jött haza esténként úgy, hogy a keze dagadt volt és merev. A tanító egy vonalzóval ütötte Royal tenyerét, amikor az nem tudta a leckét. Ekkor apa ezt mondta: – Ha a tanítónak megint meg kell csapnia téged, Royal, én is adok egy olyan csattanót, amit nem felejtesz el. De Mr. Corse soha nem ütötte a kicsi fiúk kezét a vonalzójával. Amikor Almanzo nem tudott kibetűzni egy szót, Mr. Corse csupán ennyit mondott: – Maradj bent a szünetben, és tanuld meg! Szünetkor a lányokat engedték ki előbb. Felhúzták a kendőjüket, köpönyegüket, és csöndesen kimentek. Tizenöt perccel később Mr. Corse kopogott az ablakon, ők bejöttek, a bejáratnál felakasztották felöltőjüket, aztán újra a könyvükbe mélyedtek. Ekkor a fiúk mehettek ki negyedórára. Ők viszont kiabálva rontottak ki a hidegbe. Az elsők hógolyózni kezdték a kijövőket. Akinél volt szánkó, az felmászott a Hardscrabble-dombra; hassal előre lendítették le magukat a szánkón, és végigszántottak a hosszú, meredek lejtőn. Egymást lökdösték a hóba; futkároztak, birkóztak, hógolyókat hajigáltak és hóval mosták meg a másik arcát, s persze egész idő alatt végig hangosan ordítoztak. Amikor Almanzónak a szünetben benn kellett maradnia, szégyellte magát, mivel a lányokkal együtt volt kénytelen bent ülni. Ebédszünetben mindenki járkálhatott az osztályban, közben csendben beszélgethetett is. Eliza Jane az ételhordóját kinyitotta a padján. Ebben vajas kenyér, kolbász, fánk, alma és négy finom almás pite volt, vastag tésztájuk lágy almaszeletekkel és fűszeres barna cukros lével töltve. Miután Almanzo befalta pitéje minden morzsáját, lenyalta az ujjait, majd vizet mert ki a sarokban egy padon álló vödörből, amelyben merőkanál volt. Ezután felkapta sapkáját, kesztyűjét, hogy kimenjen játszani. A nap szinte a fejük fölött sütött. A hó csupa szikrázóan vakító ragyogás, a fákat fuvarozók akkor jöttek le a Hardscrabble-dombról. A magasra felpakolt szánok tetején ülő férfiak az ostorukat csattogtatták és a lovaknak kiáltoztak, azok csilingelve rázták a szíjukra felkötött csengettyűket. Minden fiú szaladt a szánokhoz, hogy a szánkójukat a szánok csúszkájához rögzítsék, azok a fiúk pedig, akiknél nem volt szánkó, felmásztak és a farakások tetején utaztak. Vidáman haladtak el az iskolaház előtt, lefelé az úton. Sűrűn szálltak a hógolyók. A farakások tetején a fiúk birkóztak, egymást lökdösték a mély hókupacokba. Almanzo és Miles hangoskodva csúszkáltak Miles szánkóján. Úgy tűnt, még egy perce sem hagyták el az iskolaépületet. De sokkal hosszabbnak tűnt a visszaút. Előbb csak sétáltak, aztán siettek, végül már szaladtak nagy lihegve. Féltek, hogy el fognak késni. Tudták, ha elkésnek, Mr. Corse szíjjal fenekeli el őket. Az iskolaház körül csend honolt. Bár nem akartak bemenni, mégis muszáj volt. Halkan beosontak. Mr. Corse az asztalánál ült, a lányok is a helyükön, úgy tettek, mintha tanulnának. A fiúk oldalánál minden hely üres. Almanzo a helyére lopakodott ebben a szörnyű nagy csendben. Kezébe vette ábécéskönyvét, és megpróbált minél halkabban lihegni. Mr. Corse nem szólt egy szót sem. Bill Ritchie-t és a többi nagy fiút ez egyáltalán nem érdekelte. Ők jó hangosan mentek a helyükre. Mr. Corse addig várt, amíg elcsendesedtek. Ekkor megszólalt: – Most az egyszer elnézem a késést. De ez volt az utolsó eset! Mindenki tudta, hogy a nagy fiúk még biztosan el fognak késni. Mr. Corse nem büntette meg őket, mert akkor a nagyok megverték volna őt – ők pedig pontosan ezt akarták kiprovokálni...

VISSZA A WEBSHOPBA

webshop

webshop

A Szilva-patak partján - 1. fejezet: Ajtó a földben

Mivel az alig látható szekérnyomok véget értek a prérin, papa megállította a lovakat. Az ekhós szekér megállt, Jack azonnal lefeküdt alá az árnyékba. Lehasalt a fűbe, két mellső lábát kinyújtotta. Fejét szőrös lábai közé hajtotta. Teljesen elnyúlt, csupán füleit mozgatta. Jack sok-­sok napon át vándorolt a kocsi alatt. Végigkutyagolt a kicsi rönkháztól az indiánok lakta vidékig, keresztül Kansasen, át Missouri és Iowa államokon, végig a hosszú úton, egészen Minnesotáig. Megtanulta már, hogy azonnal lepihenjen, ahogy a szekér megáll. Laura és Mary felugrott a kocsiban. Lábuk már fáradt volt és elgémberedett a mozdulatlanságban. – Ez lesz az a hely – szólalt meg papa. – Fél mérföldre vagyunk Nelsonéktól, a patak mellett. Laura nem látta a patakot. A füves partot látta, azon túl egy fűzfasor tetejét, mely lágyan ringatózott a szélben. Máshol csupán a préri füve fodrozódott, egészen az ég vízszintes aljáig. – Valami istállóféle van arra – folytatta papa, amikor a szekér ponyvája alól körülkémlelt. – De hol a ház? Laura majd kiugrott a bőréből, úgy megijedt. Egy férfi állt a lovak mellett. Eddig senkit nem láttak maguk körül, ám az a férfi hirtelen ott termett. A haja halványszőke, kerek arca olyan vörös, mint az indiánoké, szeme természetellenesen fakó. Jack morogni kezdett. – Marad, Jack! – szólt rá papa. – Maga Mr. Hanson? – kérdezte tőle. – Ja – felelte a férfi. Papa lassan és hangosan beszélt: – Úgy hallottam, nyugatra akar menni. Maga árulja a helyet? A férfi lassan végigmustrálta a szekeret. Megnézte a musztángokat, Petet és Pattyt. Azután szólalt csak meg: – Ja. Papa leszállt a bakról, mama hátraszólt: – Lemászhattok és futkározhattok, lányok, tudom, hogy már elgémberedtetek a sok ülésben! Jack azonnal felkelt, amikor Laura a szekér kerekén mászni kezdett lefelé, de addig a kocsi alatt kellett maradnia, amíg papa nem szól neki. Csak nézte Laurát, ahogy egy kis ösvényen végigszalad. Az ösvény a napsütötte fűben vezetett a part széléig. Odalent csörgedezett a patak, hullámzott és ragyogott a napfényben. A fűzfák a patakon túl nőttek. Az ösvény fordult egyet a part szélén, aztán a füves parthoz közel maradva vitt tovább ferdén lefelé. A magas part falként emelkedett mellette. Laura óvatosan elindult lefelé. Mellette a part egyre magasodott, végül a szekeret is eltakarta előle. Csupán a magas ég maradt fölötte, és odalent a víz csobogva mesélt önmagának. Laura egy lépéssel továbbment, azután még egyet. Az ösvény egy vízszintes, kiszélesedő helyen ért véget, ahol újra fordult egyet, majd lépcsőkben folytatódott a patakig. És akkor Laura megpillantotta az ajtót. A füves partban állt, ahol az ösvény fordult. Éppen olyan volt, mint egy ház ajtaja, de ami mögötte volt, az mind a földben rejtőzött. Az ajtó zárva. Előtte két hatalmas, csúf pofájú kutya feküdt. Észrevették Laurát, és felemelkedtek. Laura villámgyorsan futott vissza, felfelé az ösvényen a biztonságos szekérhez. Mary mellette állt, Laura odasúgta neki: – Egy ajtó van a földben és két kutya... – visszanézett. A kutyák közeledtek. Ekkor Jack mélyen morogni kezdett a kocsi alatt. Ádáz fogait vicsorogva mutatta azoknak a kutyáknak. – A maga kutyái? – kérdezte papa Mr. Hansontól. A férfi megfordult, és olyan szavakat mondott, amit Laura nem értett. De a kutyák megértették. Egyik a másik után lassan visszasompolyogott a part szélére, majd eltűntek szem elől. Papa és Mr. Hanson lassan elsétáltak az istálló felé. Az istálló kicsi volt, és nem rönkből épült. A falait fű borította, és a tetőn is fű nőtt, mely hullámzott a szélben. Laura és Mary a szekér mellett maradtak Jackkel. A hajladozó és hullámzó préri füvét nézték, amin sárga virágok bólogattak. Madarak szálltak föl-alá a fűben. Az ég magas volt, pereme leért a kerek föld távoli széléig. Amikor papa és Mr. Hanson visszaértek, papa hangját hallották: – Rendben van, Hanson! Holnap bemegyünk a városba, és elintézzük a papírokat. Ma éjjel itt táborozunk. – Ja, ja – értett vele egyet Mr. Hanson. Papa a kocsira emelte Maryt és Laurát, majd kihajtottak a prérire. Elmondta mamának, hogy Petet és Pattyt elcserélte a telekért Mr. Hansonnal. Illetve odaadta Bunnyt is, az öszvércsikót és a szekérponyvát, cserébe Mr. Hanson terméséért és az ökrökért. Kifogta Petet és Pattyt, hogy a pataknál megitassa őket. Aztán kipányvázta a lovakat, és segített mamának tábort verni éjszakára. Laura nem szólt. Nem akart játszani, és nem volt éhes sem, amikor együtt vacsoráztak a tábortűz mellett. – Utolsó éjszakánk a szabadban – jelentette ki papa. – Holnap újra letelepszünk. A ház a patakparton van, Caroline. – Ó, Charles – szólalt meg mama. – Egy üregház. Még soha nem kellett földbe vájt lyukban laknunk. – Szerintem nagyon tisztának fogod találni – felelte papa. – A norvégok tiszta emberek. Kuckós lesz télre, ami már nincs messze. – Hát igen, jó lenne letelepedni, mielőtt leesik a hó – értett egyet mama. – Csak addig, amíg learatom az első búzatermést. Azután lesz egy jó kis házunk, lesznek lovaim, és talán még egy bricskánk is. Ez nagyon jó búzatermő vidék, Caroline! A föld gazdag, sík, sehol egy fa vagy kő, amivel küzdeni kéne. Nem értem, Hanson miért vetett be csak ilyen kevés földet. Vagy szárazság lehetett, vagy Hanson nem farmer, a búzája gyenge és könnyű. A tűz fényén túl Pet, Patty és Bunny legelték a füvet. Éles hangon, recsegve harapdáltak, majd megállva belebámultak a sötétségbe, és a közeli csillagok tündöklését nézték. Békésen csapdostak farkukkal. Nem tudták, hogy elcserélték őket. Laura már nagy lány volt: hét éves. Túl nagy a síráshoz. Mégsem bírta megállni: – Papa, muszáj volt odaadnod Petet és Pattyt? Muszáj volt? Papa magához vonta, karjával átölelte. – Miért baj, Kisbogár? – kérdezte. – Hisz Pet és Patty utazni szeretnek, ők kis indián pónik, Laura, a szántás nem nekik való munka. Sokkal boldogabbak lesznek, ha nyugat felé vándorolhatnak. Nem tarthatod itt őket, hogy a szívük szakadjon meg a szántásban. Pet és Patty továbbmennek, én pedig feltörök egy jókora talajt ezekkel a nagy ökrökkel, hogy jövő tavaszra előkészítsem a búzának. Egy jó búzatermés, és több pénzünk lesz, mint valaha volt, Laura. Akkor megint lesznek lovaink, új ruháink és mindenünk, amit csak szeretnénk. Laura nem szólt semmit. Papa ölelő karjai közt megnyugodott, de nem vágyott semmi másra, csak hogy megtarthassák Petet, Pattyt és Bunnyt, a hosszú fülű csikót...

VISSZA A WEBSHOPBA

webshop

webshop

Az Ezüst-tó partján - 1. fejezet: Váratlan vendég

Laura egy reggel éppen mosogatott, amikor a jó öreg Jack, aki az ajtó előtt feküdt a napsütésben, morogni kezdett. Ezzel jelezte: jön valaki! Ahogy Laura kinézett, egy bricskát pillantott meg, amely akkor kelt át a Szilva-patak kavicsos gázlóján. – Mama! Egy idegen nő jön ide. Mama sóhajtott. Szégyellte a ki nem takarított házat, és Laura is. De mama túl gyenge volt még, Laura túl fáradt és mind túl szomorúak ahhoz, hogy most ezzel törődjenek. Mary, Carrie, Grace baba és mama skarlátot kaptak. Mivel a patak túloldalán lakó Nelsonék is vörhenyesek lettek, így nem volt senki, aki segíthetett volna papának és Laurának. A doktor mindennap meglátogatta őket; papának fogalma sem volt róla, hogyan fogja tudni kifizetni a számlákat. És ami mind közül a legrosszabb: a láz ráhúzódott Mary szemére, és Mary megvakult. Már képes volt felülni, és takarókba burkolózva mama régi hintaszékében gubbasztott. Az alatt a hosszú idő alatt, ahogy egyik hét múlt a másik után, és amikor még egy kissé látott, de mindig egyre kevesebbet, soha nem sírt. Mostanra már a legerősebb fényt sem látta. Ő mégis mindvégig higgadt maradt és bátor. Csodálatos arany haja eltűnt. Papának le kellett borotválnia a láz miatt, és szegény kopaszra nyírt fejével úgy nézett ki, mint egy fiú. Kék szeme még mindig gyönyörű volt, de már világtalan, és Mary nem tudott úgy ránézni Laurára, hogy Laura szavak nélkül is tudja, mit gondol. – Vajon ki lehet az ilyen reggeli órában? – tűnődött Mary, ahogy fülét a bricska zörgésének hangja felé fordította. – Egy idegen nő ül a bricskán. Barna főkötőben van, és egy pej lovat hajt – felelte Laura. Papa azt kérte, Laura legyen Mary szeme. – Mi legyen ebédre, mit gondolsz? – kérdezte mama. Olyan ebédet értett ez alatt, amikor vendég érkezik, és ebédre is ott marad. Kenyér, melasz és krumpli volt otthon. Tulajdonképpen EZ volt minden. Tavasz volt még, a kerti zöldségekhez még korán; a tehén nem tejelt, és a tyúkok sem kezdték el tojni nyári tojásaikat. Kevés hal maradt a Szilva-patakban. Még a kis vattapamacs farkú nyulakat is levadászták, így nagyon megritkultak. Papának egyáltalán nem tetszett az ilyen leöregített és lehasznált vidék, ahol már vadászni is alig lehet. Nyugatra akart menni. Idestova két éve, hogy nyugat felé akar továbbállni, és ott letelepedni, de mama nem akarta elhagyni ezt a már betelepült részt. S persze pénzük sem volt. Papa csupán két igen gyenge termést tudott learatni a búzából, mióta a szöcskék idejöttek; épphogy sikerült kilábalnia az adósságból, most pedig itt van a doktor számlája. Laura határozottan válaszolt: – Ami nekünk jó, az megfelel másnak is! A bricska megállt, az idegen nő még benne ülve nézte Laurát és mamát, akik az ajtóban álltak. Csinosan mutatott takaros, barna kartonruhájában és főkötőjében. Laura szégyellte magát így mezítláb és lógó ruhájában, fésületlen hajjal. Ekkor mama lassan megszólalt: – Istenem… Docia! – Kíváncsi voltam, megismertek-e – mondta a nő. – Jó sok víz lefolyt a híd alatt, mióta elhagytátok Wisconsint. Ő volt az a csinos Docia néni, aki azt a ruhát viselte, amit réges-régen a wisconsini nagy erdőben a cukortánckor, ami olyan volt, mint valami igazi földi szeder. Mostanra férjhez ment. Egy özvegyemberhez ment hozzá, akinek két gyermeke volt. A férje vállalkozó, és az új vasútvonalon dolgozik nyugaton. Docia néni teljesen egyedül utazott a bricskán Wisconsintól egészen a vasúti táborhelyig, amely dakotai területen található. Azért jött ide, hogy megtudja, vajon papa vele tartana-e. Ugyanis a férjének, Hi bácsinak szüksége van egy megbízható emberre, aki vezetné az üzletét, könyvelne és egyéb feladatokat is ellátna. Ezt az állást tölthetné be papa. – Ötven dollárt fizet egy hónapra, Charles! – mondta. Papa feszült, sovány arcáról a feszültség kisimult, és kék szeme felfénylett. – Úgy tűnik, még jól meg is fizetnek, amíg a jó kis új birtokunkat meg nem találom, Caroline – szólalt meg végül. De mama nem akart nyugatra menni. Körülnézett a konyhában, ahol Carrie állt és Laura, karjában Grace-szel. – Charles, én nem is tudom… – bizonytalankodott. – Mintha a gondviselés hozta volna, ötven dollár egy hónapra. Mi mégis megállapodtunk már itt. Farmunk is van. – Hallgass a józan észre, Caroline – érvelt papa. – Lehet akár százhatvan holdnyi földünk is nyugaton, csak úgy, hogy ott élünk rajta, és a vidék van olyan jó, mint itt, ha nem jobb. Ha Sam bácsi [az USA kormánya] valóban farmot akar nekünk juttatni ahelyett, ahonnan kidobott minket az indián területről, én azt mondom, éljünk vele! Nyugaton jó vadászni is, egy férfi meg tudja szerezni a húst, amire szükség van. Laura annyira menni akart, hogy alig bírta visszafogni magát, nehogy közbeszóljon. – De hogy keljünk most útra? – védekezett mama. – Mary nem elég erős egy utazáshoz. – Ez igaz – hagyta rá papa. – Ez bizony tény – majd Docia nénihez fordult. – Nem várhat az a munka? – Nem. Nem, Charles. Hi-nak most kell valaki. Vagy elvállalod, vagy elúszik. – Ötven dollár egy hónapra, Caroline. És egy birtok. Nagy sokára szólalt csak meg mama. – Nos, Charles, azt kell tenned, amit a legjobbnak gondolsz. – Elfogadom, Docia – papa felpattant, és a kalapjára csapott. – Ahol a szándék, ott a segítség! Elmegyek Nelsonékhoz. Laura olyan izgatott lett, hogy még a házimunkát sem tudta megfelelően elvégezni. Docia néni segített, és miközben dolgoztak, elmesélte a wisconsini híreket: Nővére, Ruby néni is megházasodott, van már két fiúk és egy gyönyörű kislányuk, aki még baba, a neve Dolly Varden. George bácsi favágó lett, a Mississippin úsztat le rönköket. Henry bácsi családjában mindenki nagyon jól van, Charley-ból jobb fiú lett, mint várták, annak ellenére, hogy Henry bácsi mennyire kímélte őt és nem fenyítette meg, elrontva ezzel a gyereket. Nagyapa és nagymama még mindig a régi helyükön laknak, a nagy rönkházukban. Megengedhetnének maguknak egy favázas házat, de nagyapa azt mondja, a jó öreg tölgyfa fal jobb védelmet ad, mint a fűrészelt deszka. Fekete Susan, a macska, akit Laura és Mary otthagyott, amikor elköltöztek a kicsi házukból, még mindig ott él a házban. A kicsi ház párszor gazdát cserélt már, most épp kukoricacsűrnek használják, az a macska ennek ellenére mégsem akar máshol lakni. Megtalálta a módját, hogyan éljen a kukoricacsűrben: fényesen sima a szőre és meg van hízva az ott megfogott patkányoktól, és a környéken szinte nincs is olyan család, ahova nem jutott volna egy-egy kiscicája. Mind nagyon jó egerészők, a fülük nagy és a farkuk hosszú, éppúgy, mint Fekete Susannek. Mire papa visszaért, az ebéd már elkészült a felsepert, tiszta házban. Papa eladta a farmot. Nelson kétszáz dollárt fizetett érte készpénzben, papa ujjongott. – Így el tudunk számolni minden adósságunkkal, és még marad is valamennyi – mondta. – Mit szólsz, Caroline? – Reméljük a legjobbakat, Charles – felelt mama. – De hogyan…? – Te csak ne aggódj, mindent kitalálok! – nyugtatta meg őt papa. – Holnap Dociával megyek. Te és a lányok itt maradtok, mondjuk pár hónapig, amíg Mary felépül és elég erős nem lesz. Nelsonék beleegyeztek, hogy a dolgainkat kiviszik szekéren az állomásra, ti pedig vonaton jöttök majd utánam. Laura papára bámult. Carrie és mama is. – Vonaton? – kérdezte Mary. Még csak nem is gondoltak arra, hogy vonaton utazhatnak. Laura persze tudta, hogy az emberek utaznak vonaton. A vonatok sokszor kisiklanak, és olyankor haláleset is történik. Nem félt, inkább izgatott volt. Carrie szeme ijedten tágult nagyra ovális arcában. Láttak már vonatot, ahogy keresztülszáguld a prérin, hátrahagyva maga után hosszú, pöfékelő, fekete füstgomolyagjait, amelyek a mozdonyból törtek elő. Hallották dübörgését és vad, határozott fütyülését. A lovak ijedten szaladtak el, ha a gazdájuk nem tartotta őket erősen, amikor megpillantottak egy közeledő vonatot. – Biztosan szépen megoldjuk majd, Laura és Carrie segíteni fognak – mondta végül mama a maga csöndes módján...

VISSZA A WEBSHOPBA

Az Ezüst-tó partján

Az Ezüst-tó partján

A hosszú tél - 1. fejezet: Szénázás a napsütés alatt

Kaszálógép vidáman búgó zümmögése hallatszott a régi bivalydagonyázó felől, az igényviskótól délre, ahol a kékszárú prérifű vastagra és magasra nőtt: papa szénát vágott. A vibráló préri felett a magas ég reszketett a hőségben. A nyugodni készülő nap éppoly forrón sütött, mint délben. Perzselt a szél. Papának azonban még többórás kaszálás van hátra, amíg estig végez a munkával. Laura egy teli vödör vizet húzott fel a kútból a Nagy Ingovány szélénél. Belemerítette a barna korsót, és a vödörben hagyta, hogy lehűljön. Megtöltötte friss, hűvös vízzel, tetejét erősen bedugaszolta, aztán elindult a szénaföld irányába. Temérdek pici fehér lepke lebegett az ösvény felett. Egy áttetsző szárnyú szitakötő üldözött épp sebesen egy púposszúnyogot. A már tarlóra vágott, rövid füvön csíkos pockok szaladgáltak. Életét mentve mind egyszerre ugrott fejest a lyukába; Laura ekkor egy gyorsan mozgó árnyékot vett észre, és felpillantva egy héja szemeit és karmait látta meg. De addigra már az összes kicsi pocok biztonságban volt az alagútjában. Papa megörült, amikor észrevette Laurát, kezében a vizeskorsóval. Leszállt kaszálógépéről, és nagyot húzott a vízből. – Áá... Ez igen jól esett! – azzal újra megbillentette a korsót. Majd bedugaszolta, és a földre téve betakarta vágott fűvel. – Ettől a naptól az ember szinte azt kívánja, bár lenne valami ág, ami egy kevés árnyékot ad – tréfálkozott. Ő tényleg örült neki, hogy nincsenek fák; a nagy erdőben már oly sok hajtást és gyökeret volt kénytelen kiráncigálni a földből minden egyes nyáron. Itt, a dakotai prérin egyetlen fa sem nőtt, egy hajtás sem, árnyék meg végképp sehol. – Különben is, a férfiember jobban dolgozik, ha belemelegszik! – tette hozzá jókedvűen, azzal csettintett a lovaknak. Sam és David tovább taposott, húzva maguk után a gépet. A hosszú acélpenge állhatatosan zümmögött tovább a magas fűben, és szépen elfektette azt. Papa fent ült magasan a nyitott vasülésben, miközben lefelé figyelt, kezében a fogantyú. Laura leült a fűbe, hogy megnézze, miként tesz meg egy teljes kört. A hőségnek éppen olyan finom illata volt, mint a sütőben sülő kenyérnek. A pici, barna­sárga csíkos hörcsögök máris újra sietősen szaladgáltak körülötte. Apró madárkák csapkodtak szárnyaikkal, és repdestek, ahogy a meghajlott fűszálakon könnyedén egyensúlyoztak. Egy vörös szalagoskígyó hullámozva közeledett a fűerdőn át. Laura, ahogy állát térdére támasztva ült, hirtelen úgy érezte, hatalmas heggyé válik, miközben a kígyó, felemelve fejét, rábámult vászonszoknyájának eléje tornyosuló, magas falára. Kerek szeme gyöngyként csillogott, hegyes nyelve olyan sebesen járt, mint valami aprócska gőzsugár. Az egész fényes­csíkos teremtménynek kedves, szelíd megjelenése volt. Laura tudta, hogy a szalagoskígyók senkit nem bántanának, sőt, még kifejezetten jó is, ha egy farmon van belőlük, mivel pont azokat a rovarokat fogyasztják, amik a termést károsítják. Nyakát megint kiegyenesítve szabályos kanyart vett, hiszen Laurán nem tudott átkelni, és azután megkerülve őt suhanva tovatűnt a fűben. Ekkor a kaszálógép berregése felerősödött, és a lovak fejének mozgása – lépésükkel szinkronban – belassult. David megugrott, amikor Laura közvetlenül az orra alatt megjelent. – Hó! – hőkölt hátra ijedten papa. – Laura! Azt hittem, már régen elmentél. Miért bujkálsz a fűben, mint valami préricsibe? – Papa, miért nem segíthetek neked a szénázásban? Kérlek, engedd meg nekem, papa! Kérlek! Kalapját megemelve papa végigfuttatta ujjait verejtéktől nyirkos haján, égnek állítva ezzel minden szálát, hogy a szél átjárja. – Nem vagy még elég nagy, sem elég erős hozzá, Kisbogár! – Tizennégy éves leszek! – érvelt Laura. – Tudok segíteni, papa. Tudom, hogy tudok! A kaszálógép sokba került, így papának már nem maradt pénze, hogy fizetni tudjon a segítségért. A munkáját sem tudta felajánlani cserébe senkinek, mert a környéken csupán kevés telepes volt, és azok is a saját területükkel voltak elfoglalva. De a segítség nagyon is elkelt volna a szénázásban. – Hát, lehet, hogy tudnál. Megpróbálhatjuk. S ha sikerül, hát istenemre mondom, akkor saját magunk megcsináljuk a szénázást ketten. Laura látta, hogy ez a gondolat micsoda terhet szabadít fel papában, hát szaladt is a viskóhoz, hogy elújságolja mamának. – Nos, talán tudnál segíteni – bizonytalankodott. Nem szerette, ha nők dolgoznak a mezőn. Ilyesmit csak a külföldiek csinálnak. Mama és a lányok amerikaiak, férfiak munkáját nem végzik. Azonban azzal, hogy Laura esetleg segítene a szénázásban, megoldaná a problémájukat. Végül döntött: – Rendben van, Laura, segíthetsz. Carrie is izgatottan ajánlkozott: – Majd én hordom nektek az ivóvizet! Már elég nagy vagyok hozzá, hogy vinni tudjam a korsót! Carrie, bár már lassan átlépte a tíz évet, korához képest kicsi volt még. – Én pedig átveszem a részed a házimunkában a magamé mellett – ajánlotta fel boldogan Mary is. Büszke volt rá: annak ellenére, hogy vak, ugyanúgy tudott mosogatni és ágyazni, mint Laura. A nap és a forró szél annyira gyorsan szárította ki a füvet, hogy papa már másnap össze tudta gereblyézni. A szénát hosszú rendekbe összehúzta, majd a rendeket nagyobb szénaboglyákba rendezte. Másnap pirkadatkor, mikor a hajnal még hűvös volt és réti pacsirták énekeltek, Laura és papa kikocsiztak a szénaföldre. A szénaboglyák közötti soroknál papa a szekér mellé állva bevezette a lovakat a sorok közé. Odaállt egy kazal mellé, és a szénát felhányta a kasba. Mivel az egyre magasodó tetejéről folyton le akart csúszni, Laura taposni kezdte a szénát. A kasban fel, le, előre és hátra járkálva teljes erőből taposta a szénát, miközben a villányi adagok egyre csak érkeztek bele, és ezt a taposást akkor is folytatta, amikor a szekér zötyögve odébb állt a következő boglya mellé. Ekkor papa újabb nagy adag szénát villázott fel a másik oldalról. Lába alatt a széna egyre emelkedett, közben ő olyan tömörre taposta, amennyire csak bírta. Lábai folyamatosan jártak a kas teljes széltében-hosszában és a közepén. A nap egyre forróbban tűzött, a széna illata édesen és intenzíven áradt felfelé. Lába alatt a széna csúszkált, és a kas széléről folyamatosan repült befelé az újabb és újabb adag. Laura egyre magasabbra került a letaposott széna tetején. Feje már kiemelkedett a szénakas széle fölé, ahonnan már láthatta volna a prérit, ha közben meg tudott volna állni. Ezután a kas megtelt, ám még mindig újabb és újabb széna repült be papa villájáról. Laura így már jó magasra került, a széna pedig kezdett lefelé csúszni körülötte. Ezért óvatosabban taposott tovább. Arca és nyaka már nedves lett az izzadságtól, és verejték csorgott a hátán is. Főkötője a zsinórjánál fogva lógott mögötte, copfja teljesen szétbomlott. Hosszú barna haja lágyan lobogott a szélben. Ekkor papa fellépett a hámfán. Másik lábát David széles csípőjére rakta, hogy fel tudjon mászni a kasba. – Szép munkát végeztél, Laura! Olyan jól tapostad a szénát, hogy jó nagy adagot sikerült összeszednünk a szekérbe. Míg papa visszahajtott az istállóhoz, Laura a szúrós szénán pihent. Majd lemászott, és a szekér árnyékában üldögélt tovább. Papa villával leszórt valamennyi szénát, azután lemászott, hogy egyenletesen széjjelterítse, ily módon hozzákezdve a legnagyobb, kör alakú kazal aljához. Ezután újra csak visszamászott a kasba, lehányt újabb adag szénát, lemászott, ismét széjjelterítette a kazlon, amit aztán letaposott. – Majd én szétterítem, papa, hogy neked ne kelljen folyton le-­felmászkálnod! Papa hátratolta kalapját és egy percet megtámaszkodott a villa nyelén. – Kazlat rakni kétemberes munka, az már szent igaz. Ez így sokáig tartana. Hogy ilyen készséges vagy, nagyon jólesik, de te nem vagy még elég nagy ehhez, Kisbogár. De meglátjuk. Amikor a következő nagy adag szénát hozták, Laura kezébe adta a villát, s hagyta, hadd próbálja meg. A hosszú villa magasabb volt Lauránál, amivel ő nem tudott bánni, ezért csak ügyetlenkedett vele. Ám amikor papa elkezdte a szénát lehányni a szekérről, ő nekiállt szétteríteni, és a kazal tetején körbe-körbejárva megpróbálta minél jobban tömöríteni azt. Bár nagyon igyekezett, a következő szekérnyi szénát már papának kellett teríteni. A nap és a szél egyre perzselőbbé vált, Laura lába pedig már remegett, ahogy a szénát tapodta. Örült, amikor egy keveset pihenni tudott azoknál a részeknél, amikor a mező és a nagy kazal között ingáztak. Szomjas volt, aztán egyre szomjasabb, végül annyira szomjazott, hogy másra már nem is bírt gondolni. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végre tíz órakor Carrie kicipelte nekik a félig töltött korsónyi vizet. Papa azt mondta, ő igyon előbb, de ne túl sokat. Semmi nem esett annyira jól, mint az a hűvös nedvesség, amely lecsurgott a torkán. A folyadék ízét megérezve döbbenten hagyta abba az ivást, és ekkor Carrie kacagva csapta össze kezét: – Nehogy elmondd, Laura, nehogy eláruld neki, míg meg nem kóstolja! Mama gyömbéres vizet küldött nekik! A hűvös kútvizet cukorral, kis ecettel ízesítette, és jó sok gyömbért tett bele, hogy ezzel gyomrukat felmelegítse, és annyit ihassanak belőle, amennyi tökéletesen eloltja szomjúságukat. A gyömbéres víztől nem betegedhetnek le, a hideg víztől önmagában viszont igen, ha nagyon ki vannak melegedve. Az ilyen élvezet varázsolta a közönséges napot különlegessé; az első napot, melyben Laura a szénázásban segített. Délre az összes szénát behordták és kazalba rakták. A legtetejét is papa rakta. Rendkívül nagy ügyesség és gyakorlat kell hozzá, hogy a kazal teteje úgy legyen lekerekítve, hogy az ne szívja be, hanem lepergesse magáról az esőt. Az ebéd elkészült, mire a viskóhoz értek. – Nem túl nehéz neki a munka, Charles? – nézett végig élesen mama Laurán. – Dehogy! Olyan erős, mint egy kis indián póni. Nagyszerű segítség! Egész nap eltartott volna, ha egyedül kell szénáznom, de így most maradt még időm egész délután kaszálni. Laura büszke volt. Karja fájt, a háta majd beszakadt, s lábai is úgy égtek az izomláztól, hogy este az ágyban a könnye csorgott, de erről persze nem szólt senkinek. Amint papa levágott és összegereblyézett annyi szénát, ami egy újabb kazal építésére elég lett, Laurával együtt megrakták. Laura karja és lába szépen hozzászokott a munkához, így már nem fájt olyan szörnyen. Szívesen nézte a kazlakat, amiket papával együtt építettek. Segített papának az istálló minden oldala mellé egy-­egy kazlat építeni, egy hosszút pedig a vályogból emelt istálló előtt raktak meg. Ezeken kívül raktak még plusz három nagy kazlat. – Most, hogy a saját szénánkat levágtuk, szeretnék még a mocsári fűből is gyűjteni – mondta papa. – Nem kerül semmibe, és talán tavasszal még el is tudok adni belőle, amikor új telepesek érkeznek. Így hát papa lekaszálta a durva, magasra nőtt füvet a Nagy Ingoványban, amiből a kazlat szintén Laura segített felrakni. Ez sokkal nehezebb volt, mint a prérifű, ezért a villával nem tudta megemelni, de a taposásában segíthetett. Egy nap, mikor papa a kas tetejébe mászott, Laura észrevett valamit: – Kihagytál egy szénakazlat, papa! – Hogy én? – lepődött meg papa. – Hol? – Ott, a nagy fűben. Papa arra nézett, amerre Laura mutatott. – Az nem szénakazal, Kisbogár; az egy pézsmapocok kunyhója – hosszan nézte még egy darabig. – Megnézem közelebbről – döntött. – Akarsz jönni? A lovak addig állnak. Utat tört a nyers, érdes, magas fűben, Laura szorosan mögötte haladt. Lábuk alatt a föld puha volt és mocsaras, a fűcsomók tövében a víz pocsolyákba gyűlt. Laura csak papa hátát látta és körülöttük a füvet, amely még nála is magasabbra nőtt. Óvatosan lépkedve haladt előre, mert a föld hamar vizenyőssé vált lába alatt. Egyszer csak egy csillogó víztükrű, széles medence bukkant fel előttük. A pézsmapockok háza a víz szélén állt. Magasabb volt Lauránál is, és sokkal szélesebb annál, minthogy két karjával át tudta volna érni. Kerek oldala és teteje durva, ridegszürke színű volt. A pockok darabokra rágták az elszáradt füvet, amit jól összekevertek iszappal, ebből tapasztották össze a házukat, erősre, tömörre, simára építettek, a tetejét gondosan lekerekítve, hogy az eső ne folyjon bele. A háznak nem volt ajtaja. Sehol nem látszott a bejárat. Sem a körülötte letarlózott fűben, sem pedig az iszapos vízparton egyetlen nyom sem látszódott. Semmi jelnem mutatkozott annak, vajon a pockok hogyan járnak be és ki ebből az üregből. A vastag, nyugodt, csendes falak mögött, mondta papa, alszanak most a pézsmapockok, ahol minden család a saját, fűvel puhán kibélelt szobájában alszik összebújva. Minden szoba kör alakú kijárata egy lejtős, nagyobb terembe vezet. A teremből az út továbbkanyarog a házon át, a tetejétől az aljáig, az alja a sötét vízben ér véget. Ez a pockok bejárati ajtaja. Amikor a nap lemegy, a pézsmapockok felébrednek, lesétálnak a sima iszapfolyosón a termükbe. Fejest ugranak a fekete vízbe, azután felbukkannak a kis tavacskában a vad éjszakában az ég alatt. A csillagok és a hold fényében egész éjjel úsznak és a vízparton játszanak, közben gyökereket, hajtásokat, leveleket, vízinövényeket és füvet esznek. Ha a pirkadat elkezd kísértetiesen szürkülni, hazaúsznak. Alábuknak, aztán vízi ajtajuknál bukkannak fel a házukban. Víztől csöpögve kimásznak a termükbe, majd onnan mindegyik a saját külön, fűvel bélelt szobájába megy. Végül kényelmesen összegömbölyödve álomba szenderednek. Laura rátette tenyerét házuk falára. A nyers, tapasztott fal forró volt a tüzes szélben és napsütésben, ám odabent a sötétben, a vastag iszapfalak mögött a levegő hűvös. Tetszett neki, ha arra gondolt, hogy a pézsmapockok most odabent alszanak. – Kemény telünk lesz – csóválta fejét papa, mint akinek nagyon nem tetszik ez a jóslat. – Miért, honnan tudod? – kérdezte meglepődve Laura. – Minél hidegebb tél jön, a pézsmapockok annál vastagabbra építik a házuk falát. Én ennyire vastagra megépített falat még soha életemben nem láttam, mint ez itt. Laura az üregre nézett. Tömör volt, tartós és hatalmas. Viszont most a nap lángolt, és égette a vállát a kifakult, vékony vászon alatt, a szél tűzforrón perzselt, és az ingovány nyirkos iszapszagánál is erősebb volt a hőség alatt aszalódó fű illata. Laura egyszerűen nem tudta elképzelni a jeget, havat és a kegyetlen hideget. – Papa, honnan tudják ezt a pockok? – Nem tudom, honnan tudhatják. De tudják. Azt hiszem, isten valahogy közli velük. – És velünk miért nem közli? – akarta tudni Laura. – Azért – magyarázta papa –, mert mi nem állatok vagyunk. Emberek vagyunk, és mint ahogy a Függetlenségi Nyilatkozatban is áll: isten szabadnak teremtett bennünket. Ez azt jelenti, hogy nekünk saját magunkra kell vigyáznunk. – Én azt hittem, isten vigyáz ránk – szontyolodott el Laura. – Vigyáz is, egészen addig, amíg azt tesszük, ami helyes. Ő azért adott nekünk tudatot és eszet, hogy el tudjuk dönteni, mi helyes, mi nem. Azt viszont ránk hagyja, hogy szabadon azt tegyük, amit akarunk. Ez a különbség köztünk és minden más élőlény között a teremtésben. – A pockok nem tehetik azt, amit akarnak? – döbbent meg Laura. – Nem. Nem tudom, miért nem, de az ember látja, hogy nem szabadok. Nézd csak meg a pézsmapocok házát! Mindig is volt és mindig lesz is. Nyilvánvaló, hogy másfélét nem is tudnak építeni. Viszont a népek mindenféle házat építhetnek. Ezért ha valakinek a háza nem bír ellenállni az időjárásnak, az csakis őmiatta van: mert ő szabad és független. Papa elgondolkodva állt még egy percet, aztán rántott egyet a fején: – Na, gyere, Kisbogár! Jobban tennénk, ha szénáznánk, amíg még süt a nap. Huncutul kacsintott egyet, és Laura elkacagta magát, hiszen a nap hétágra tűzött. Mégis, a délután hátralevő részében már mindketten komolyak maradtak. A pézsmapockok jó vastag, meleg háza távol tartja a hideget és a havat, ellenben az igényviskó csupán vékony deszkákból készült, amely már összezsugorodott a nyári nap hevétől, és a keskeny lécek alig takarták el a falakon lévő széles réseket. Egy deszkából és kátránypapírból épült menedék nem valami biztos védelem a kemény tél ellen...

VISSZA A WEBSHOPBA

A hosszú tél - 6. kötet

Kicsi város a prérin - 1. fejezet: Tavasz a tanyán

A tavaly októberi hóvihar után azonnal a városba költöztek, ahol hamarosan Laurának iskolába kellett járnia. Aztán a viharok miatt kényszerszünetet rendeltek el az iskolában, és az alatt a hosszú tél alatt a hóviharok a házak között tomboltak, elrekesztve ezzel egymástól a városlakókat, így a napok és éjjelek úgy követték egymást, hogy sem egy hangot hallani, sem fényt látni nem lehetett a kavargó hóban. A hosszú tél folyamán idejük nagy részét a kicsiny konyhában töltötték, fázva, éhesen és keményen dolgozva a sötétben, hogy a fagyos hidegben elegendő szénát tekerjenek ahhoz, hogy életben tartsák a tüzet, és folyamatosan búzát őröltek a kávédarálóval, amelyből megsüthették a mindennapi kenyerüket. A végtelen hosszú tél folyamán egyetlen reményük csupán az lehetett, hogy egyszer csak véget ér, egyszer muszáj lesz a hóviharoknak elmúlniuk, és a nap újból melegen kisüt, hogy aztán ők végre elmehessenek a városból, vissza az igénytanyájukra. Most tavasz van. A dakotai préri oly langyosan és világosan terül el a szikrázó napsütés alatt, hogy úgy tűnik, ezt az időt soha nem söpri el egy kemény tél szele vagy hava. Mily csodás dolog megint az igényen lakni! Laura semmi másra nem vágyott, csupán a szabadban lenni. Úgy érezte, semennyi idő nem elég arra, hogy elegendő napfényt szívhasson fel a csontjaiba. Pirkadatkor, valahányszor csak kiment a mocsár szélére a kúthoz, hogy a reggeli vödör friss vizet elvigye, a kelő nap mindig ragyogó dicsfényben fürdött. Réti pacsirták kaptak szárnyra énekelve a harmattal borított fűből. Mezei nyulak ugráltak az ösvény mellett, fényes szemük figyelt, hosszú füleik meg-megrándultak, miközben finnyásan rágcsálták reggelijüket, a fű lágy, legfelső végét. Laura csupán annyi időt töltött a viskóban, amíg letette a vödröt, és megragadta a vizes csöbröt. Kiszaladt a lankához, ahol Ellen, a tehén kurtította az üde, alig kisarjadt füvet. Csöndesen kérődzni kezdett, mialatt Laura megfejte őt. A friss tej édes illata párologva szállt fel, ahogy a tejsugarak sziszegve csapódtak bele az emelkedő habba, és ez mind összekeveredett a tavasz illataival. Laura csupasz lábfeje vizes lett és hideg a harmatos fűtől, a napfény melegen sütötte nyakát, és Ellen lágyéka langyosan simult Laura mellkasának. Saját peckén izgatottan bőgött Ellen borja, amire Ellen egy megnyugtató mú-val felelt. Miután az utolsó csepp tejet is kifejte, Laura a csöbörrel visszatért a viskóhoz. A meleg, friss tejből mama kiöntött valamennyit a borjú csöbrébe. A többit egy tiszta, fehér ruhán át beleszűrte bádog tejes lábasokba, amiket Laura óvatosan levitt a pincébe, addig mama az előző esti tejből jó vastag tejszínt fölözött le. Majd a már lefölözött tejet a borjú csöbrébe öntötte, amit Laura visz-szavitt az éhes borjúnak. Egy kisborjút inni tanítani nem könnyű dolog, de legalább mindig érdekes. A remegő lábakon álló boci úgy született, hogy azt hitte, elég, ha csak öklel egyet a kis piros fejével, s máris kapja a tejet. Így hát, amikor megérezte a tej illatát a csöbörben, megpróbálta lefejelni azt. Laurának vigyáznia kellett, már ameny-nyire tudott, nehogy ilyenkor a tej kiömöljön, ugyanakkor meg kellett tanítania a kisborjút, hogyan igyon belőle, hiszen az még nem tudott. Ujjait belemártotta a tejbe, és hagyta, hogy a borjú lenyalja érdes nyelvével, azután gyengéden lefelé húzva közben a kezét, belevezette az orrát a csöbörben lévő tejbe. A kisboci egyszer csak vizet szívott fel az orrába, és ahogy kitüsz­szentette, vele együtt fröccsent ki jó sok tej is a csöbörből. Ezek után meg nagy buzgalmában megint belefejelt a tejbe. Olyan erősen öklelt, hogy Laura kezéből majd kiesett a csöbör. A tejből egy adag a boci fejére, egy másik pedig Laura ruhájának elejére fröccsent. Ezért hát türelmesen újrakezdte: ujjait a tejbe mártotta és a borjú orrához dugta, közben igyekezett, hogy a tej ne fröccsenjen ki a csöbörből, így próbálta tanítgatni a bocit az ivásra. Végül a tej egy része csak belekerült a borjúba. Ezután Laura kihúzta a pányva peckeit. Egyiket a másik után, Ellent, a kisbocit és az éves üszőt friss helyre pányvázta át puha, hűvös fűre. A vaspeckeket mélyre szúrta a földbe. A nap ekkorra teljesen felkelt, az egész égbolt kéken ragyogott, és a rónaság egyetlen hatalmas, szélben hullámzó fűtenger volt. És mama hívta őt: – Siess, Laura! Kész a reggeli! A viskóban Laura a lavórban gyorsan arcot, kezet mosott. A vizet csillogó sugárként öntötte ki a fűre, ahol a nap hamar felszárítja. A fésűt átfuttatta haján, egészen a fityegő copfokig. Idő soha nem maradt reggeli előtt, hogy hosszú copfjait kibontsa, rendesen átkefélje a haját, és újfent befonja. Ezt majd csak azután tudja elvégezni, miután a reggeli munkán már túlvan. Ahogy leült a helyére Mary mellé, végignézett a tiszta, piros-fehér kockás asztalterítőn csillogó evőeszközökön, nézte Carrie-t és a kicsi Grace babát, akinek szappannal mosott arca fényesen ragyogott, szeme szintén. Ránézett papára és mamára; vidáman mosolyogtak. Érezte, ahogy az édes reggeli szél befúj a szélesre tárt ajtón és ablakon; nagyot sóhajtott. Papa ránézett. Ő tudta, mit érez Laura. – Azt hiszem, nagyon jó ez – szólalt meg. – Gyönyörű reggelünk van – értett vele egyet mama. Majd reggeli után papa befogta a lovakat, Samet és Davidet, és kihajtott velük a prérire a viskótól keletre, ahol a földet törte föl kukoricának. Mama vette át az irányítást a napi munka felett, és Laura ilyenkor azt szerette a legjobban, amikor mama bejelentette: – A kertben kell dolgoznom. Mary lelkesen felajánlotta, hogy a többi házimunkát majd ő elvégzi, így Laura segíteni tud mamának. Mary vak volt. Még azokban az időkben sem, mikor még nem kapta el a skarlátlázat – mely tisztakék szeme világát elvette –, még akkor sem szeretett a szabadban dolgozni a napon és a szélben. Most is nagyon örült, hogy odabent tehette magát hasznossá. – Ott kell dolgoznom, ahol az ujjaimmal látok – szólt vidáman. – Én nem tudok különbséget tenni egy borsó hajtása és egy gizgaz között, ha az ásó végére kerül, de mosogatni tudok, no meg megágyazni és Grace-re vigyázni. Carrie is nagyon büszke volt, mivel, bár kicsi volt még, alig tízéves, mégis tudott segíteni Marynek a házimunkában. Ezért hát mama és Laura kiment a kertbe dolgozni. Emberek költöztek ide keletről, hogy letelepedjenek szerte a prérin. Új tanyákat építettek a Nagy Ingoványtól keletre, délre és nyugatra. Párnaponta elhajtott mellettük egy-egy szekér, rajta idegenek, akik a mocsár nyakán keltek át a város felé hajtva, illetve jöttek visszafelé. Mama azt mondta, ismerkedni ráér akkor, ha a tavaszi nagy munkáknak vége. Tavasszal nincs idő a látogatásokra. Papának új ekéje lett, egy igazi törőeke. Fantasztikusan szántotta a préri gyepét. Volt egy élesre fent kereke, a gördülő csoroszlya, amely gördülve és közben vágva haladt a gyepes talajon az ekevas előtt. Ezt követte a szintén éles ekevas, mely alávágott, egészen a gubancos fű gyökerei közé, és kiemelve megforgatta a hosszú, egyenesre leszélezett gyepet. Ez a vágott gyeptalaj pontosan tizenkét hüvelyk széles volt, és olyan egyenes, mintha csak kézzel vágták volna át. Az egész család nagyon örült az új ekének. Most, hogy túl vannak egy egésznapos munkán, Sam és David vidáman feküdnek el és hengergőznek a földön, fülüket élénken hegyezik, és alaposan körülnéznek a prérin, mielőtt nekiállnának legelni. Ezen a tavaszon nem lettek lestrapáltak, szomorúak, és nem is soványodtak le. És vacsora közben még papa sem túl fáradt egy kis tréfálkozáshoz. – Én mondom, ez az eke saját maga végzi el a munkát! Manapság, ezekkel az új találmányokkal már szinte nincs is szükség az ember erejére. Még egy ilyen éjszaka, és mi csak azt vesszük észre, hogy az eke megy tovább magától, reggel meg, amikor kinézünk, azt látjuk, a lovak mögött már felszántott egy-két holdat, én meg estére elkészülök. A kiforgatott gyep fejjel lefelé állt, a levágott fű gyökerei mind telepettyezték a földet. A friss szántás pompásan hűvös és puha érzés volt a meztelen talpaknak, Carrie és Grace gyakran követte az ekét, közben játszottak. Laura is szívesen tett volna hasonlóképp, ám ő már tizenöt éves; túl nagy ahhoz, hogy a friss, tiszta illatú földön játsszon. Azonkívül Marynek is szüksége van a délutáni sétákra a napsütésben. Így hát, amikor reggeli munkájával végzett, Laura Maryvel sétálni indult a prérin. Tavaszi virágok nyíltak, és felhők árnyéka szántotta a fűvel borított lankákat. Különös volt, hogy amikor még kisebbek voltak, Mary nagyobbnak s gyakran irányítgatónak tűnt, ám most, hogy idősebbek lettek, mintha csak egykorúak lennének. Szerettek együtt hosszú sétákat tenni a szélben és napfényben, közben ibolyát, boglárkát szedtek, és juhsóskát majszoltak. A juhsóska gyönyörű levendulaszín virágokat hajtott, a lóhere alakú leveleknek és a vékony száraknak sajátos, csípős zamata volt. – A juhsóskának olyan az íze, mint a tavasznak – állapította meg Laura. – Valóban olyan, mintha citromíze lenne – javította ki finoman Mary. Mielőtt beleharapott volna a sóskába, mindig megkérdezte: – Jól megnézted? Biztos, hogy nincs rajta bogár? – Sosincs rajta bogár – tiltakozott Laura. – Ez a préri olyan nagyon tiszta! Ennél tisztább hely nincs is. – Mindegy, azért csak nézd meg! Nem szeretném bekapni az egész dakotai préri egyetlen bogarát sem. Együtt nevettek. Mary szíve most annyira könnyűvé vált, hogy gyakran sütött el hasonló tréfákat. Arca békésen, derűsen ragyogott főkötője alatt, kék szeme oly tiszta volt, s hangja oly vidám, mintha nem is a sötétségben járna. Mary mindig is jó volt. Sokszor annyira, hogy Laura alig bírta elviselni. Azonban most megváltozott. Egyszer Laura szóba is hozta ezt. – Te mindig jó akartál lenni. És az is voltál. Ettől néha úgy méregbe gurultam, hogy pofon akartalak vágni. De most úgy vagy jó, hogy még csak nem is törekszel rá. Mary megtorpant. – Ó, Laura, ez szörnyű! Te még most is megpofoznál? – Dehogy, soha! – Tényleg nem? Nemcsak azért mondod ezt, mert vak vagyok? – Nem! Tényleg és őszintén: soha, Mary. Nem is jutott az eszembe, hogy nem látsz. Én… én csak örülök, hogy te vagy a testvérem. Bárcsak én is olyan lehetnék, mint te! Bár azt hiszem, sosem tudnék olyan lenni – sóhajtott. – Nem is tudom, hogy tudsz ilyen jó lenni. – Valójában nem vagyok az. Tényleg próbálok, de ha tudnád, néha milyen lázadónak és közönségesnek érzem magam belül, mindjárt nem akarnál rám hasonlítani. – De én látom, milyen vagy belül – mondott ellent Laura. – Ez látszott mindig. Te mindig tökéletesen türelmes vagy, és soha még csak egy kicsit sem közönséges. – Tudom már, miért akartál felpofozni. Azért, mert büszke voltam rá. Pedig én nem is akartam jó lenni. Magam előtt hivalkodtam, hogy milyen jó kislány vagyok, de közben hiú voltam és büszke, és bizony, kiérdemeltem volna egy alapos pofont. Laura megdöbbent. Aztán hirtelen rájött: ezt ő mindvégig tudta. Mindazonáltal ez mégsem volt igaz Maryre. – Ó, nem, te nem ilyen vagy. Te valóban jó vagy. – Mi mind borzalmasan gonoszak vagyunk és hajlamosak a bűnre, mint ahogy a szikra is felfelé száll – idézte Mary a Biblia szavait*. – De ez nem számít. – Micsoda? – sikkantott fel Laura. – Úgy értem, nem hiszem, hogy olyan sokat kellene magunkra gondolnunk, még arra sem, hogy jók vagyunk-e vagy rosszak – magyarázta Mary. – De hát istenem, hogy lehet valaki jó úgy, hogy nem is gondol rá? – Nem tudom. Azt hiszem, úgy nem is tudunk – vallotta be Mary. – Nem tudom elmondani, pontosan hogy értem ezt. De… ez nem is annyira a gondolkodás, mint… mint inkább tudni. Tudni, hogy biztos vagy Isten jóságában. Laura némán állt, ezért Mary is, mivel ő nem mert úgy lépni, hogy Laura karja ne vezesse őt. Ott állt Mary a hatalmas, üdén zöldellő és virágzó rét közepén a szélben a kiterjedt kék ég alatt, melyen fehér fellegek úsztak, anélkül hogy mindezt látná. Mindenki tudja, hogy Isten jó. De akkor úgy tűnt Laurának: Mary ebben valahogy másképp, valami különleges módon bizonyos. – Te megbizonyosodtál, ugye? – kérdezte Laura. – Igen, egész életem alatt tudtam. „Az Úr az én pásztorom, Nem szűkölködöm semmiben. Füves legelőkön pihentet engem, bővizű pihenőhelyekre vezet.”* Azt hiszem, ez a legszebb zsoltár mind közül... Miért álltunk meg itt? Nem érzem az ibolyák illatát. – Eljöttünk a bölénydagonyázó mellett, mikor beszéltünk. Majd arra megyünk vissza. Amikor megfordultak, Laura látta az alacsony lankákat, amelyek a Nagy Ingovány durva füvétől húzódtak az apró igényviskóig. A kicsi ház alig tűnt nagyobbnak egy tyúkketrecnél, rézsútosan emelkedő, hirtelen megszakadó féltetejével. A gyeptéglából épült istálló szinte észrevétlenül állt a vad fűben. Mögötte legelt Ellen és a két borjú, kelet felé pedig papa épp kukoricát vetett a frissen feltört, gyepes földbe. Papa megpróbált annyi földet feltörni, amennyit csak bírt és ideje volt rá, mielőtt a talaj túlságosan kiszáradna. Átboronálta azt a részt is, amit még előző évben szántott fel, és zabbal bevetette. Most épp fel-alá járt a gyeprögös földön, lassan haladt, vállán átvetve egy zsák, benne vetőkukorica, kezében kapa. – Papa kukoricát vet. Menjünk arra! Most értük el a bölénydagonyázót. – Jó. Egy pillanatra megálltak, és mélyen belélegezték a langyos ibolyák illatát, mely oly bőven áradt felfelé, mint a méz. A tökéletes kör alakú bivalyhentergő mint valami tányér, úgy terült el a prérin, három- vagy négyláb mélyen, alját sűrűn borította az ibolya. Ezernyi, milliónyi virág, oly sűrűn, hogy saját leveleiket is eltakarták. Mary lement közéjük. – Hmmmmm! – lélegzett nagyot. Ujjai finoman végigszántottak a szirmokon, majd lefelé haladtak a száron, hogy felszedje őket. Amikor odaértek a gyepes szántóföldhöz, papa is mélyet szagolt az ibolyákba. – Kellemes sétátok volt, lányok? – mosolygott rájuk, de a munkát közben sem hagyta abba. Kapájával fellazított egy darabka földet, pici lyukat ásott bele, majd négy kukoricaszemet ejtett a lyukba, a kapával betakarta, aztán továbblépett, hogy a következő kis dombocskát is elkészítse. Carrie jött sietve, orrát mélyen belefúrta az ibolyákba. Ő vigyázott Grace-re, aki nem játszhatott máshol, mint a szántóföldön, ahol papa is dolgozott. A giliszták egyszerűen lenyűgözték Grace-t. Valahányszor papa belevágta a földbe kapáját, ő már ott figyelt, s felkuncogott, amikor észrevett egy vékony, hosszú gilisztát, ahogy az összehúzza magát kicsire és vastagra, majd gyorsan újra visszaássa magát a földbe. – Ha kettévágják, a két fele külön is ezt csinálja. Miért, papa? – Vissza akarnak bújni a földbe, azt hiszem. – Miért, papa? – Ó, hát csak mert ők ezt akarják. – Miért akarják ezt, papa? – Te miért szeretsz a göröngyök közt játszani? – kérdezte őt papa. – Miért, papa? Hány kukoricát vetsz el, papa? – Szemet. Négy szemet. Egy, kettő, három, négy. – Egy, kettő, négy. Miért, papa? – Hát ez könnyű:

Egy jut a rigónak, Egy a hollónak. Így marad kettő, Ami nagyra megnő.

A kert mostanra növekedésnek indult. Aprócska sorokban bújt elő a különféle zöld: retek, saláta, hagyma. A bab első összezsugorodott levélkéi töretlenül törtek felfelé. A frissen kikelt paradicsom vékony szárain már kezdte növeszteni csipkés levélzetét. – Ahogy elnézem a kertet, nagyon ráfér a kapálás – állapította meg mama, miközben Laura elhelyezte az ibolyákat az asztalon, hogy az ebédnél illatozzanak. – És az biztos, hogy a bab bármelyik nap előbújhat, amilyen melegre fordult az idő. Az egyik forró reggel az összes bab elő is bukkant a földből. Grace fedezte föl, és izgatottan sikongatva szaladt, hogy elújságolja mamának. Aznap reggel egyszerűen semmivel nem lehetett elcsalogatni: ő figyelt. A csupasz föld alól egymás után bukkantak fel a babszemek, száruk úgy kunkorodott elő, mint valami acélrugó, és odakint a napsütésben a félbetört babszem kitolt még két sápadt ikerlevelet. Valahányszor egy babszem kipattant, Grace felsikoltott. Most, hogy a kukoricát elvetette, papa megépítette az igényviskó hiányzó másik felét. Egy reggel lerakta a padló gerendáit. Ezután elkészítette a vázat, Laura segített neki megemelni és megtartani, míg ő odaszegezi a függőleges részhez. Feltette a léceket és két ablakkeretet. Majd a tetőgerenda következett, hogy a tető másik oldala is meglegyen. Laura végig segített neki, Carrie és Grace figyeltek, közben minden szöget felszedegettek, amit papa véletlenül leejtett. Olykor még mama is megállt csak úgy percekre, és nézte. Izgalmas dolog volt figyelemmel kísérni, hogy lesz a viskóból ház. Amikor elkészült, három szobájuk lett. Az új rész két aprócska hálószobából állt egy-egy ablakkal. Mostantól az ágyak nem az elülső szobában lesznek. – Ezzel két legyet ütünk egy csapásra – mondta mama. – A nagytakarítást és a költözést egyszerre megcsináljuk. Minden takarót és ablakfüggönyt kimostak, majd kitették száradni. Aztán addig pucolták az új ablakokat, míg szépen nem ragyogtak, és használt lepedőkből varrt új függönyöket tettek fel. Ezeknek a szegélyét Mary varrta apró öltésekkel. Mama és Laura az új szobákban beállították az ágykereteket, amelyek friss, jóillatú deszkákból készültek. Laura és Carrie a szénakazal közepéből szedett legvilágosabb szénából töltötték meg a szalmahuzatokat, utána ráterítették az ágyakra a mama vasalójától még mindig meleg lepedőket, végül letakarták prériillatú, tiszta takarókkal. Ezek után mama és Laura végigsúrolták, -dörzsölték a régi viskó minden zegzugát, amelyből most az elülső szoba lett. Így, hogy nem voltak benne ágyak, igen tágassá vált, csupán a főzőkályha, a szekrények, az asztal, a székek meg a stelázsi maradt ott. Amikor minden tökéletesen tiszta lett s a helyére került, mind megálltak megcsodálni. – Nem kell helyettem látnod, Laura – mondta Mary. – Érzem, milyen nagy, friss és szép lett minden. A friss, kikeményített függönyök lágyan mozogtak a szélben a nyitott ablakok előtt. A felsikált deszkafal és -padló sárgásszürkés színben pompázott. A Carrie által gyűjtött csokornyi vadvirág és szellőrózsa a kék kancsóban mintha a tavaszt hozták volna be a helyiségbe. A fényezett stelázsi a sarokban elegánsan és csinosan mutatott. A délutáni fények kiemelték a stelázsi alsó polcán lévő könyvek aranybetűs gerincét, és a fölötte lévő polc három üvegpolca csillogott, az üvegre egy-egy pici virágot festettek. Fölöttük, a következő polcon, aranyszínű virágok ragyogtak az óra üvegarca mögött, bronz ingája meg-megvillant, miközben ide-oda billegett. Még magasabban, a legfelső polcon, Laura fehér porcelán ékszerdoboza állt, fedelén a csöpp kis arany csésze és csészealj. Mellette Carrie barna-fehér porcelán kutyusa. Az új hálószobák ajtajai közti falra mama felrakta azt a fapolcot, amit még papa faragott neki karácsonyi ajándékként nagyon-nagyon régen a wisconsini nagy erdőben. Minden egyes virág és levél, a pici kúszókacs a kis polcon és a hosszabb kacs, ami a nagy csillag felé kúszott, még mindig ugyanolyan sértetlen volt, mint amikor papa azokat zsebkésével megfaragta. S mama jó öreg – öregebb, mint amire Laura emlékezni bírt – porcelán pásztorlánykája is ott állt rózsaszínben és fehérben, mosolyogva a polcon. Csodálatos szoba volt!

VISSZA A WEBSHOPBA

Kicsi város a prérin