2. fejezet – Téli napok, téli esték
Megjött az első hó, vele pedig a csikorgó hideg. Papa fogta a puskáját, a csapdákat, és minden reggel kiment a nagy erdőbe – egész álló nap oda volt. Kisebb csapdákat állított fel a pézsmapatkányoknak, a nerceknek, a közepes méretűeket pedig az erdőben állította rókára és farkasra. A nagy csapdát annak reményében tette ki, hátha sikerül elejtenie vele egy kövér medvét, még mielőtt az a barlangjába visszavonulna téli álmot aludni.
Az egyik reggel papa visszajött. Befogta a lovat a szánba, aztán sietve ismét távozott. Medvét lőtt! Laura és Mary örömükben fel-le ugrándoztak és tapsoltak. Mary azt kiabálta:
– A dobverőt akarom! A dobverőt akarom!
Mary ugyanis nem tudta, hogy egy medvének mekkora a combcsontja.
Amikor papa visszatért, a rakományban a medve mellett egy disznó is volt. Éppen a nagy medvecsapdával és a puskával a vállán járta az erdőt, amikor egy nagy, hóval borított fenyőhöz ért, a fenyő mögött pedig ott állt a medve.
A medve akkor végzett a disznóval, és már éppen emelte fel, hogy elvigye megenni. Papa látta, hogy a medve a hátsó lábán állva pont úgy fogja mancsában a malacot, mintha keze volna.
Papa lelőtte a medvét, de azt nem lehetett tudni, a malac honnan jött, vagy hogy egyáltalán kié volt.
– Így hát hazahoztam a szalonnát is – mondta papa.
Lett sok friss hús, ami jó sokáig kitartott. A nappalok és az éjszakák olyan hidegek lettek, hogy a disznóhús egy dobozban és a medvehús a hátsó ajtó mögötti kis fészerbe fellógatva keményre fagyott, és nem is olvadt fel.
Amikor mamának éppen friss húsra volt szüksége az ebédhez, papa a fejszéjével egy nagy szeletet vágott le a fagyasztott medve- vagy disznóhúsból. Viszont a kolbászgolyókból, a sózott disznóhúsból, a füstölt szalonnából vagy a vadhúsból mama egyedül is tudott hozni a fészerből, illetve a padlásról.
A hó pedig csak hullott és hullott, és hóförgeteg fedte be a házat. Reggelente a fagy csodaszép képeket festett az ablakra: fákat, virágokat és tündéreket.
Mama azt mondta, Dér Jankó járt náluk az éjjel, és ő festette a képeket az ablakra, amíg ők aludtak. Laura úgy képzelte, Dér Jankó egy aprócska, csupafehér emberke, aki csillogó, fehér színű csúcsos sapkát és puha, fehér, térdig érő szarvasbőrcsizmát visel. A kabátkája is fehér, csakúgy, mint egyujjas kesztyűje, és nincs a hátán puska, azonban a kezében egy ragyogó és hegyes szerszám van: ezzel karcolja fel a rajzait.
Mama megengedte Laurának, Marynek, hogy a gyűszűjével csinos körmintákat rajzoljanak rá a fagyos üvegre. De soha nem csúfították el a képeket, amiket Dér Jankó készített az éjjel.
Amikor a szájukat közel tették az üveghez, és ráleheltek, a fehér fagy megolvadt, a cseppek pedig lefolytak rajta. Olyankor láthatták kint a hófúvást, a hatalmas, csupasz és fekete fákat, sovány, kékes árnyékukkal a fehér havon.
Laura és Mary segítettek mamának a munkában. Reggelenként az evőeszközöket törölgették el. Mary mindig többet tudott eltörölgetni, mint Laura, mert ő volt a nagyobb, de Laura mindig nagyon alaposan törölgette el a saját csészéjét és tányérját.
Miután minden evőeszközt eltörölgettek és elraktak, a görgős ágy beágyazása következett. Az ágy egyik és másik végébe állva Laura és Mary megigazította a takarókat, jól betűrték az ágy lábánál és az oldalaknál, felrázták a párnákat, majd a helyükre rakták. Ezután mama betolta a görgős ágyat a nagy ágy alá. Miután mindezzel végeztek, mama neki is fogott az aznapi teendőknek. Minden napon más-más munkát végeztek. Mama közben ezt a versikét mondta:
Mosás hétfőn, s vasalás.
Keddi napon foltozás.
Szerdán fogunk köpülni,
Csütörtökön gyűjteni.
Péntek-szombat sütés-főzés,
Vasárnap a pihenés.
Laurának a legjobban mind közül a köpülés és a sütés-főzés tetszett.
Télen a tejföl nem volt olyan sárga, mint nyáron, és az abból köpült vaj fehér lett, s nem is olyan szép. Mama szerette, ha az asztalon minden ízlésesen mutat, ezért télen megszínezte a vajat.
Először berakta a tejfölt a cserépedényből készült köpülőtálba, azután a tűzhely mellé tette melegedni, majd fogott egy hosszú, narancsszínű répát, megmosta, megtisztította. Ezután lereszelte a répát egy ócska, lyukas bádogedényen, aminek alját papa jól telelyuggatta, hogy recés legyen. Mama addig dörzsölte a répát a recén, amíg az egészet átdörzsölte a lyukakon, és amikor felemelte az edényt, egy kupacnyi lédús, puha reszelt répa volt alatta.
Ezt egy kis edénybe rakta, amelyben tej volt, és a tűzhelyre tette. Amikor a tej felforrt, beleöntötte a répával együtt egy szövetzsákba, és belecsavarta a fényesen sárga tejet a köpülőbe, ami sárgára színezte a tejfölt. Így lett a vaj sárga színű.
Laura és Mary megehették a répát, miután mama kicsavarta a tejet. Mary úgy gondolta, hogy neki jár a több, mivel ő a nagyobb, és Laura is azt mondta, megeheti, hiszen ő a kisebb. De mama azt mondta, egyenlően kell osztozniuk. Olyan nagyon ízletes volt!
Amikor a tejfölt így előkészítették, mama átforralta a hosszú köpülőfát, beletette a köpülőbe, és ráhúzta a fából készült köpülő tetejét. Ezen a tetőn volt egy kis lyuk középen, mama pedig fel-le, fel-le húzogatta a rudat a lukon át.
Mama nagyon sokáig köpült. Amikor mama pihent, addig olykor Mary köpülhetett, a faköpülő Laurának túl nehéz volt.
Az elején a felfröccsenő tejföl vastag volt és sima a lyuk körül. Aztán, amikor már jó hosszú ideje köpülték, az elkezdett kiszemcsésedni. Akkor mama lassabban köpülte tovább, és a köpülőn lassan megjelentek az első, pici, sárga vajszemcsék.
Amikor mama levette a köpülőedény tetejét, benne egy arany színű gombóc lett, amely az íróban lubickolt. Mama egy falapáttal áttette a gombócot egy fatálba, majd hideg vízben alaposan átmosta, folyamatosan forgatva azt a falapáttal, egészen addig, míg a víz tisztává nem vált. Ezek után jól besózta.
És ekkor érkezett el a köpülés legérdekesebb része: mama formába öntötte a vajat. A fából készült forma vastagabb fenekére egy eper volt belevésve két eperlevéllel.
A lapáttal mama jó erősen a formába nyomkodta a vajat, teljesen színültig. Majd az egészet egy tálca fölött fejre állította, és a vastag végénél levő fogantyút megnyomta. A picike, kemény, aranysárga vajtömb kibuggyant, tetején az eperrel és a levelekkel.
Laura és Mary mama egyik és másik oldalán állva, végig lélegzetüket visszafojtva figyelték, ahogyan a kicsi aranytömbök, az eperrel a tetejükön, a tálcára pottyannak, amíg mama az összes vajat át nem nyomja a formán. Végül mind a ketten kaptak egyegy nagy pohár friss, finom írót.
Szombatonként, mikor mama a kenyeret sütötte, a lányok kaptak egy-egy kis adag kelt tésztát, hogy kicsi cipót süthessenek. Néha egy kis süteménytésztát is kaptak, hogy sütiket készíthessenek. Egyszer Laura még egy pitét is sütött a kis pogácsás tepsijében.
Amikor a napi házimunkával elkészültek, mama olykor fehér hulladékpapírból babákat vágott ki nekik, ceruzával pedig arcot rajzolt rájuk. Aztán színes papírdarabokból ruhát és kalapot, szalagot és fűzőt vágott ki, hogy Laura és Mary gyönyörűen felöltöztethesse a babáikat.
A legeslegjobb mégis az volt, mikor papa este hazaérkezett.
A havas erdőben való barangolás után kis jégdarabokkal a bajuszán toppant be. Az ajtó fölötti falra akasztotta puskáját, levette szőrsapkáját, szőrkabátját, ujjatlan szőrkesztyűjét, majd így szólt:
– Hol van az én ici-picinke Kisbogaram?
Ez Laurának szólt, hiszen ő nagyon pici volt.
Laura, Mary szaladtak, hogy felcsimpaszkodjanak papa térdére, hogy ott addig üljenek, amíg ő felmelegszik a tűznél. Azután papa újra felvette a kabátot, sapkát, kesztyűt, hogy elvégezze a házimunkát, majd egy nagy adag fát hozzon tűzrevalónak.
Néhanapján, mikor papa gyorsabban végzett a csapdák útvonalán – mert a csapdák épp üresek voltak –, vagy amikor hamarabb ejtett vadat a szokásosnál, korábban érkezett haza. Olyankor volt ideje Laurával és Maryvel játszani.
Az egyik játékot, amit nagyon szeretnek játszani, „veszett kutyá”-nak hívják. Papa beletúr vastag, barna hajába, és jól felborzolja, égnek állítja. Ezek után négykézlábra ereszkedik, morgásba kezd, majd üldözni kezdi Laurát és Maryt végig a szobában, megpróbálva őket sarokba szorítani, ahonnan már nincs menekvés.
A lányok gyorsak, cseleznek és futkosnak, de egyszer csak elkapja őket a fás doboznál, a tűzhelynél. Nem tudnak elslisszolni papa mellett, nincs más kijárat.
Ekkor papa olyan rettenetesen morog, a haja annyira vadul áll az égnek, a szeme annyira ádáz, mintha valóban meg is veszett volna. Mary úgy megijed, hogy a lába a földbe gyökerezik. De ahogy papa tovább közelít, Laura felsikolt, és egy vad ugrással és tülekedve átküzdi magát a fás dobozon, magával vonszolva Maryt.
És akkor egyszerre csak a veszett kutya hirtelen eltűnik, helyette pedig ott áll papa, ragyogó kék szemével Laurát nézve.
– Nos – mondta neki. – Lehet, hogy csak egy icinke-picinke Kisbogár vagy, de szavamra mondom: olyan erős vagy, mint egy kis megvadult indián póniló!
– Nem kéne így ráijeszteni a gyerekekre, Charles! – mondta mama. – Figyeld csak, milyen riadt a kis szemük!
Erre papa elővette hegedűjét. Játszani és énekelni kezdett:
Jenki Tökfej fogta magát,
Városba ment várost nézni.
Csíkos gatyóját vette át:
Igen csinos akart lenni.
Szitkozódott: hol a város?
Bizony isten nem találja!
Leskel jobbra, leskel balra,
Annyi ház van: csak nem látja.
Laura és Mary már el is felejtették a veszett kutyát.
Megpillant egy mozsárágyút.
Hatalmas nagy: negyven tonna,
Két ökörrel forgatja meg,
Ha mozdít'ni kedve volna.
Valahányszor tüzel vele,
Kilő egy hordó puskaport.
Szól, mint őseink fegyvere!
De nemzetünk nagyobbat szól!
Papa a lábával verte hozzá a ritmust, közben Laura ütemesen tapsolt, papa pedig folytatta:
És dalolom hát: Jenki Tökfej,
Tökfilkó hej dudlidó!
Ráteszek még egy lapáttal:
Énekeld, te Tökfilkó!
Bár ott laktak teljes magányban a vad rengetegben, a hóban és a fagyos hidegben, a kis faházban mégis melegség, meghittség és otthonos védelem volt. Papa, mama, Mary, Laura és a kis Carrie baba kellemesen és boldogan éltek ott, különösen esténként.
Olyankor a tűz fénye világított ki a kandallóból; a hideg, a sötétség, a vadállatok pedig mind odakint rekedtek. Jack, a tarkabarka buldog és Fekete Susan, a macska, a kandalló mellett feküdtek és pislogva bámultak a lángokba.
Mama a hintaszékében ült, és az asztali lámpa fényénél varrt. A lámpa fényes volt és ragyogó. Só volt a petróleumban az üvegbúra alján, nehogy a petróleum berobbanjon, a sóba pedig picike, piros posztódarabkákat kevertek el dísznek. Igazán szép volt!
Laura szerette nézni ezt a lámpát. Üvegkéménye tisztán ragyogott, sárgás lángja egyenletesen égett, és a tiszta petróleumot vörösre színezték a belekevert piros posztódarabkák. Szerette nézni a kandalló lángját is, ahogy lobogott és folyton változott, sárgán és vörösen ugrándozott, néha zölden
pislákolt a hasábok fölött, és kéken lebegett az arany és rubinvörös széndarabokon.
Olyankor papa mesélt!
Amikor Laura és Mary kérte papát, hogy meséljen nekik, ő a térdére ültette őket, és hosszú szakállával addig csiklandozta az arcukat, amíg ők hangosan fel nem kacagtak. Papa szeme ragyogott.
Egyik este papa Fekete Susant nézte, miközben az a tűz előtt vakarózott, a karmait pedig ki- és bemeresztgette. Ezt mondta:
– Tudjátok-e, hogy a puma is macska? Egy nagy, hatalmas vadmacska.
– Nem – mondta Laura.
– Pedig bizony, hogy az – mondta papa. – Képzeld el, hogy Fekete Susan még Jacknél is sokkal nagyobb lenne, és vadabb nála, amikor morog. Így ő éppen olyan lenne, mint amilyen egy puma.
Laurát, Maryt eligazította a térdén, hogy még kényelmesebben ülhessenek, majd azt mondta:
– Akkor most mesélek nektek nagyapáról és a pumáról.
– A nagyapádról? – kérdezte Laura.
– Nem, Laura, a te nagyapádról. Az én édesapámról.
– Ó... – mondta Laura, és még közelebb izgett-mozgott papa karjaiban. Ismerte a nagyapját. Ő messze lakott a rengeteg erdőben, egy nagy rönkházban. Papa nekikezdett a mesének:
Mese nagyapáról és a pumáról
Egy napon a nagyapátok a városba ment, és csak későn ért haza. Már sötét lett, amikor keresztüllovagolt a rengetegen; annyira sötét, hogy alig látta az utat. És akkor egyszer csak egy puma üvöltését hallotta meg. Nagyon megrémült, mivel nem volt nála semmilyen fegyver.
– Hogyan üvölt egy puma? – kérdezte Laura.
– Mint egy nő – mondta papa. – Így...!
És olyat üvöltött, hogy Laura és Mary rémülten belereszkettek.
Mama ugrott egyet a székében:
– Könyörgöm, Charles!
De Laurának és Marynek még megijedni is nagyon tetszett.
– Nagyapa alatt a ló a rémülettől vágtázni kezdett. Mégsem tudott elmenekülni a puma elől. A puma utánuk eredt a sötét erdőn át. Ez egy éhes puma volt, ami éppoly gyorsan tudott futni, mint egy ló. Egyszer az út egyik oldalán üvöltött, egyszer a másikon, de mindig szorosan az ő nyomukban. Nagyapa előrehajolt a nyeregben, és biztatta a lovát, hogy azt még gyorsabb vágtára ösztökélje.
A ló olyan gyorsan száguldott, ahogy csak bírt. Mégis, a puma üvöltve loholt a hátuk mögött.
Ekkor nagyapa megpillantotta a pumát, ahogyan fölöttük ugrál egyik fa tetejéről a másikra.
Egy hatalmas, fekete puma volt, ami úgy ugrált a levegőben, ahogyan Fekete Susan ugrik rá egy egérre. Sokkal, de sokkal hatalmasabb volt, mint Fekete Susan. Olyan nagy, hogy ha nagyapára ráugrik, megölte volna őt a hatalmas, metsző karmaival és hosszú, éles fogaival.
Úgy vágtázott nagyapa a lovával, ahogy egy egér menekül a macska elől.
A puma már nem üvöltött. Nagyapa sem látta már. Mégis tudta, hogy az követi őket, utánuk szökellve a sötét erdőben. A ló úgy vágtatott, ahogy csak bírt.
Végül is beértek nagyapa házához. Nagyapa látta, ahogyan a puma rá akarja vetni magát. Pontosan az ajtó előtt leugrott a lováról, feltépte az ajtót, majd becsapta maga mögött. A puma a ló hátára ugrott, éppen oda, ahol előtte nagyapa ült.
A ló egy iszonyút nyerített, és újra vágtába csapott. Kirohant a nagy erdőbe, hátán a pumával, ami tépte őt a karmával. Nagyapa lekapta a puskáját a falról, az ablakhoz futott, még épp időben ahhoz, hogy a pumát lelője.
Nagyapa ezután megfogadta: soha többet nem jár puska nélkül a rengetegben...
Amikor papa befejezte a történetet, Laura és Mary reszketve bújt hozzá még szorosabban. Biztonságban voltak papa térdén, aki erős karjaival ölelte át őket.
Szerettek ott lenni, a meleg tűznél. Közben Fekete Susan a tűzhelyen dorombolt, a jó öreg Jack pedig előttük feküdt elnyújtózkodva. Amikor meghallották egy farkas üvöltését, Jack felemelte a fejét, hátán vastagon felállt a szőr. Bár Laura és Mary ezt az elhagyatott, magányos hangot hallgatta a sötétben, nem féltek.
Lakályos és otthonos volt a faházuk a hideg, nagy erdőben. A hó körülfútta a házat, és a szél panaszosan sírt: mert ő nem tudott beférni a tűz melege mellé.