Termék részletek


1. Kicsi ház a nagy erdőben

-11%
1. Kicsi ház a nagy erdőben
  • 1. Kicsi ház a nagy erdőben
  • 1. Kicsi ház a nagy erdőben
2 750 Ft
Ünnepi ár: 2 440 Ft
Kezdete: 2019.11.05   Vége: 2019.12.18
Akcióból hátralévő idő:
Értékelés:

Ajándék: a könyvben szereplő dalok hanganyaga mp3 formátumban (letölthető)

Olvassa el a teljes 1. és 2. fejezetet a fülekre kattintva

  • Laura Ingalls története 1871-ben, a wisconsinbeli nagy erdő szélén, egy rönkházban kezdődik.
    A négyéves Laura egy kicsi házban él papával, mamával, testvéreivel – Maryvel, Carrie-vel – és a hűséges Jack kutyával. Az Ingalls család élete sokszor igen nehéz, mivel minden élelmet a két kezükkel kell előteremteniük – termesztéssel vagy vadászattal –, felkészülve a hosszú télre. Ám ez izgalmas dolog is egyben, hiszen Laura és családja például a saját maguk által, kézzel készített meglepetésekkel ajándékozzák meg egymást ünnepekkor, tavasszal együtt veteményeznek, aratják le a termést, teszik meg első nagy útjukat a városba és még sok kalandos történet részesei. Esténként együtt vannak a kicsi házban, ahol igazi meghittség lakozik. Lefekvés előtt papa hegedűjének lágy éneke búcsúztatja a lányokat álomba.
    Így indul Laura Ingalls Wilder közkedvelt és szeretett regénye egy telepes lány és családja életéről. A kilenc kötetből álló, A farm, ahol élünk című sorozat olvasók generációinak kedvenc olvasmánya, amely egyben egy páratlan bepillantást is nyújt Amerika határvidékének múltjába. Szívet melengető, felejthetetlen családi regény.

     

    Kiadó: Pioneer Publishing
    220 oldal
    Cérnafűzött kötés
    Kemény borító
    Megjelenés dátuma: 2015. szeptember 23.
    Új fordítás: Pioneer Publishing Kft.
    ISBN 978­-615­-80296-­0-­5

     

    Kedvező árú szállítás Romániába, Szlovákiába, Ausztriába is!

    A könyv elérhető még az Anima könyvesboltokban.

  • Átlagos értékelés
    520
    20
    Kisanna
    A hatéves Laura szemszögéből látjuk a családja nagyjából egy évét ebben az erdei kis egyszobás házikóban. Ez alatt az idő alatt egyszer mennek el a városba, egyszer rokonokhoz, és a gyerekek egyszer kapnak ajándékot, karácsonykor. Az életük mégis színes, érdekes és változékony, mint az évszakok. Az egész családnak szorgalmasan kell dolgozni, a kislányoknak is, de ez így is volt rendjén. A szülőket nagy szeretettel ábrázolja az írónő, sokat meséltek, zenéltek, énekeltek a gyerekeiknek, igyekeztek őket jól megtanítani a házimunkára.
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    19
    rafaelo0824
    Kiskoromban A farm ahol élünk sorozaton csüngtem minden délután, és mindig is vágytam a könyvekre. Most, hogy megjelent a teljes sorozat, végre nekiállhattam egyben, szerencsére nem kellett csalódnom. Bár az első rész rövidke, csodálatos Laura szemén keresztül látni az akkori életet, ami bármilyen egyszer is, mégis irigylésre méltó. Alig várom a következőket.
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    18
    Hoacin
    Bevackolódós, otthonos, kedves dokumentummese egy mélységes mély erdőben élő családról. A történetszál lassan csordogál, néha szinte stagnál, miközben elidőzünk a zsályás házikolbász és vajköpülés részletein, de a könyv soha el nem unható. Teljesen olyan érzés, mintha egy kandalló mellett üldögélve üknagymamám mesélne a régi időkről, hosszasan merengve egy-egy apróságon. Vagy mint egy csodaszép, igényes ismeretterejsztő műsor gyerekeknek, afféle Minimaxba oltott National Geographic, ahol a szakállas, kockás favágó bemutatja a puska tisztítását, hogy a házisonka füstöléséhez nincs jobb a hikoridiófa forgácsánál, majd mesél egy régi történetet, végül hegedül a nézőknek.
    Disznóhólyag léggömb, répával sárgára festett vaj, hölgyként sikító puma, jávorcukor szirup. (Vigyázat, csak cédrus, vagy haboskőris fája jó arra, hogy benne szirupot gyűjtsünk!) Hogyan készül a sajt, miképpen a szalmakalap? Egy régi idő, amikor még pompás játékeszköz volt a gyerekeknek a színes tök és a makk sapkája, a kötött kesztyű pedig a legszebb karácsonyi ajándéknak számított. De még kesztyű sem kellett a boldogsághoz, csak hogy együtt legyen a család: Laura szerint a nap legszebb időszaka az, amikor este hazatér közéjük az apja.
    A valóságban nyilván kemény és hétpróbás élet volt ez, de a lapokról békés nosztalgia árad. Csak a vasárnap ne volna olyan unalmas! Bár néha még akkor is akadhat érdekes esemény, ha az ember kicsit haszontalankodik…:
    "Ahogy a szánkó éppen a ház felé kanyarodott, egyszerre csak egy nagy fekete disznó bukkant elő az erdőből. Szép kényelmesen az út közepére sétált és megállt. A szánkó úgy száguldott, hogy nem lehetett megállítani. Még arra sem volt idő, hogy kanyarodjanak egyet. Befutottak szánostul a disznó alá, és felkapták. Az meg nagyot visítva Jamesre huppant, és abba sem hagyta a fültépő visítozást:
    – Uiiiii! Uiiiii! Uiiiii!
    Elszáguldottak a ház előtt, elöl ült a disznó, mögötte James, James mögött George, George mögött meg nagyapátok, és látták, hogy az édesapjuk ott áll az ajtóban, és nézi őket. Nem állhattak meg, nem bújhattak el, egyetlen szót sem szólhattak, mert arra sem volt idő. Süvítettek le a domboldalon, a disznó meg ott ült James ölében, és visított, ahogy a torkán kifért."

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    17
    Chöpp
    Csodálatos olvasmány! Kislányommal együtt megegyeztünk benne, hogy így lenne jó élni. Még el sem olvastuk – volt hátra egy-két fejezet –, amikor Juditka felvetette, hogy mennyire jó Laurának és Marynek, és mennyire irigylésre méltó az ő békés, boldog életük abban a kicsi házban a nagy erdőben. Alig van valamijük, amiket egy mai gyerek elsőként sorol fel büszke tulajdonosként, mégis sokkalta inkább nevezhető életnek az a békés természetközeli, és sokszorta közelebb van a valódi boldogság állapotához, mint a mi városi, huszonegyedik századi életünk.
    Nem is akarom tovább ragozni. Árad a regényből a szeretet, az élet öröme és a családi összetartozás csodája.Ha csak elkezded olvasni, már lelassul körülötted a rohanó idő.

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    16
    Szencsike
    Egy nagyon aranyos mese, egy nagyon aranyos családról :) Minden Farm, ahol élünk rajongónak el kell olvasnia, ezt és a többit kötetet is.
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
  • Cikkszám
    173962
  • 1. fejezet – Kicsi ház a nagy erdőben

    Egyszer volt, hol nem volt, hatvan évvel ezelőtt [az 1870-es évek körül], élt egy kicsi lány Wisconsin nagy erdejében, egy apró rönkházban.
    A rengeteg erdő hatalmas, sötét fái körülölelték a házat, melyeken túl fák, azokon túl pedig még több fa állt. Amilyen messzire az ember észak felé csak el tudott egy nap, egy hét vagy akár egy hónap alatt jutni, nem volt semmi más, csupán erdő.
    Nem voltak házak. Nem voltak utak. Nem voltak emberek. Csakis fák voltak és vadállatok, amik a fák között laktak.
    Farkasok, medvék és óriási macskák éltek a rengetegben. Pézsmapatkány, vidra, menyét lakott a patakokban. A rókáknak odújuk volt a hegyekben, és őzek, szarvasok kószáltak mindenhol.
    Az aprócska faháztól keletre és nyugatra mérföldnyi és még több mérföldnyi fa állott, s csupán egyegy faházat lehetett találni távol egymástól a nagy erdő messzeségének végéig.
    Amilyen messzire egy kislány elláthatott, a kicsi házat látta, ahol ő lakott édesapjával és édesanyjával, nővérével, Maryvel és kishúgával, Carrie babával. Egy szekérút futott a ház előtt, kígyózva és kanyarogva, míg csak bele nem veszett az erdőbe, ahol a vadállatok éltek. Ám a kislány nem tudta, hova is tűnik el az az út, és azt sem, vajon mi lehet a végén.
    A kislányt Laurának hívták, aki az édesapját papának, az édesanyját pedig mamának hívta. Azokban az időkben a gyerekek nem apunak és anyunak hívták a szüleiket, mint ahogyan ezt ma teszik.
    Éjjel, amikor Laura éberen feküdt a pótágyban, figyelt; s nem hallott mást, mint a sok-sok fa együttes suttogását. Időnként, messze az éjszakában, farkas üvöltött. Aztán közelebb jött, és újra vonított.
    Ijesztő hang volt. Laura tudta: a farkasok megennék a kislányokat. De ő biztonságban volt odabent, a vastag rönkfalak mögött. Az apja puskája az ajtó fölött lógott, s a jó öreg Jack, a tarka buldog feküdt előtte őrködve. Az édesapja azt szokta mondani ilyenkor:
    – Aludj nyugodtan, Laura! Jack nem fogja beengedni a farkasokat.
    Ilyenkor Laura magához öleli a pótágy takaróját, szorosan Mary mellé bújik, és elalszik.
    Az egyik éjszaka az édesapja kiemelte őt az ágyból, karjaiba vette, és odavitte az ablakhoz, ahol láthatta is a farkasokat. Ketten voltak, a ház előtt ültek. Úgy néztek ki, mint valami bozontos kutyák. Az orrukat a nagy, fényes holdnak szegezték, és vonítottak.
    Jack morogva mászkált fel s alá az ajtó előtt. A szőr végig felborzolódott a hátán, elővillantotta félelmetes, éles fogait. A farkasok üvöltöttek, de bejutni nem tudtak.
    A ház kényelmes volt. Az emeleten volt egy nagy padlás, ahol jókat lehetett játszani olyankor is, amikor az eső a tetőn kopogott. Odalent volt a nagyszoba és egy kis hálószoba. A hálószobának fazsalus ablaka volt. A nagyszobában két táblaüveges ablak, valamint két ajtó volt, az egyik elöl, a másik hátul.
    A kicsi házat egy girbegurba kerítés vette körül, hogy távol tartsa a medvéket és a szarvasokat.
    A kertben a házikó előtt két gyönyörű tölgyfa állt. Minden reggel, amikor Laura felébredt, szaladt, hogy kinézzen az ablakon. Egyik reggel a fákon egy-egy szarvast látott az ágakra fellógatva.
    Ezeket papa lőtte az előző nap, és Laura már aludt, amikor éjjel hazahozta és magasra fellógatta őket, hogy a farkasok ne tudják megszerezni a húst.
    Aznap papa, mama, Laura és Mary friss szarvashúst vacsoráztak. Olyan finom volt, hogy Laura azt kívánta, bárcsak az egészet megehetnék. Ám a hús legnagyobb részét sózni, füstölni és csomagolni kellett, hogy majd a télen ehessék meg.
    Már közeledett a tél. A napok egyre rövidebbek lettek, éjjelente pedig fagy kúszott az ablaküvegekre. Hamarosan havazni is kezdett. Ekkor a faházikót hótorlaszok temették be, a tó és a patakok befagytak. A metsző hidegben papa soha nem lehetett biztos abban, hogy vajon tud-e majd vadat ejteni.
    A medvék jól elrejtőztek barlangjukban, ahol mély álomban aludták át a hosszú telet. A mókusok az üreges fákban összegömbölyödtek a fészkükben, bundás farkukat kényelmesen orruk köré tekerték. Az őzek és nyuszik félénkek és sebesek voltak. Ha papának sikerült is szarvast elejtenie, az gyenge és lesoványodott volt, nem pedig kövér és telt, mint amilyen a szarvas ősszel szokott lenni.
    Olykor papa egész nap egyedül vadászott a hóval borított rengetegben, és csupán este jött haza, akkor is sajnos üres kézzel, ezért Mama, Mary és Laura éhen maradtak.
    Így amennyi élelmet csak lehetett, még a metsző, téli hideg beállta előtt fel kellett halmozni a kicsiny házban.
    Papa elővigyázatosan nyúzta meg a két szarvast, besózta a húst, a bőrüket pedig kifeszítette, melyekből puha takaró fog készülni. Majd felvágta a húst, deszkára tette, és sót szórt a darabokra.
    A kert végében feküdt egy nagy, üreges fatörzs. Papa szögeket vert a fatörzs belsejébe minden oldalra, amilyen mélyen csak tudott. Azután felállította, egy kis tetőt helyezett a tetejére, és az egyik oldalára az aljába vágott egy pici ajtót. Abból a darabból, amit kivágott, készítette az ajtót a törzsre: bőrt feszített rá pántokkal, majd visszatette a helyére a fakéreggel borított kis ajtót.
    Miután a szarvas húsát néhány napon át hagyták a sóban állni, papa átlyuggatta minden húsdarabnak az egyik végét, és spárgát fűzött át rajtuk. Laura nézte, hogyan csinálja, s azt is, ahogyan fellógatja a húst az üreges fába.
    Felnyúlt a fatörzs kis ajtaján az üregbe, amennyire csak odafért, és a szögekre felakasztotta a húst. Ezek után egy létrát támasztott a fának, majd felmászott, a tetőt letette az egyik oldalra, és lenyúlva onnan is felakasztgatta a húsokat a szögekre.
    Azután papa visszarakta a tetejét, lemászott a létráról, és azt mondta Laurának:
    – Szaladjál csak a húsvágó tőkéhez, és hozz egy keveset abból a zöld hikorifa forgácsból – az új, tiszta, fehérekből!
    Így hát Laura futott a farönkhöz, ahol papa a fát szokta hasogatni, és megtöltötte kötényét a friss, édes illatú forgáccsal.
    Az üreges törzs odvában, a kicsi ajtó mögött, papa tüzet rakott apró fakéregből és mohából, majd a forgácsot gondosan a tetejére helyezte.
    Ahelyett, hogy az gyorsan elégett volna, a zöld forgács parázslott, megtöltve az odút sűrű, fullasztó füsttel. Papa ekkor bezárta az ajtót. Vékony füst préselődött ki a réseken és a tetőn. A legtöbb füst bent maradt.
    – Nincs jobb a hikorifa füstjénél – mondta papa. – Ettől lesz olyan jó a szarvashús, hogy eltartható bárhol, bármilyen időben.
    Majd fogta a puskáját, s fejszéjét vállára vetve a tisztásra ment, hogy vágjon még fát.
    Néhány napig Laura és mama vigyáztak a parázsra. Ha a füst nem szivárgott a résekből, Laura hozott még a forgácsból, mama pedig a parázsra rakta a hús alá. Ez idő alatt a kertben mindenhol érezni lehetett a füst illatát, és amikor a kis ajtó kinyílt, aromás, füstös, húsos illat áradt ki belőle.
    Egy pár nap múlva végre papa kijelentette, hogy a szarvashús már eleget volt a füstön. Ekkor hagyták a parazsat kialudni, papa pedig kivette az odúból a húscsíkokat és -szeleteket. Mama minden egyes darabot ügyesen papírba csomagolt, majd fellógatott a padlásra, ahol szárazon és biztonságban lehettek.
    Egyik reggel papa még napkelte előtt elment a szekérrel, és még aznap este teli kocsinyi hallal tért vissza. A szekér teljesen meg volt rakva, néhány hal pedig akkora volt, mint maga Laura. Papa a Pepintó-nál járt, és minden halat hálóval fogott.
    Mama szálka nélküli, nagy szeleteket vágott a pikkelyes fehér halakból Laurának és Marynek. Bőséges lakomát csaptak a jó, friss halból. Amit nem tudtak frissen megenni, besózták, és hordóba tették el télire.
    Papának volt egy malaca. Vadon futkosott a nagy erdőben, makkon, mogyorón és gyökereken élt. Papa befogta őt, és egy faólba zárta, hogy felhizlalja. Le fogja vágni, amint az idő annyira hidegre fordul, hogy a húsát fagyottan lehessen tartani.
    Az egyik éjszaka közepén Laura a malac visítására ébredt. Papa kiugrott az ágyból, lekapta a puskát a falról, majd kirohant a házból. Ekkor Laura meghallotta, hogy a puska elsül egyszer, kétszer.
    Amikor papa visszajött, elmesélte, mi történt. Egy nagy, fekete medvét látott a disznóól mellett állni. A medve éppen benyúlt az ólba, hogy elkapja a visítozó és futkosó malacot. Papa látta ezt a csillagfényben, és gyorsan lőtt. Viszont a gyenge fényben és sietségében elhibázta a medvét. A medve ijedtében berohant az erdőbe, nem esett semmi baja.
    Laura sajnálta, hogy papa nem tudta elkapni a medvét, mivel nagyon szerette a medvehúst. Papa is sajnálta, de ő végezetül csak ennyit mondott:
    – Nem baj, legalább a szalonnát sikerült megmentenem!
    A ház mögött a kiskertben egész nyáron termesztettek. A kert annyira közel volt a házhoz, hogy az őzek nem tudtak beugrani a kerítésen, hogy nappal megdézsmálják a zöldségeket, éjjel pedig Jack tartotta őket távol. Néha reggelente patanyomok látszottak a répák és a káposzták között. Ám Jack nyomai is ott voltak, és tisztán látható volt, hogy az őz azonnal ki is ugrott onnan.
    A krumplit, répát, céklát, fehérrépát és káposztát összegyűjtötték mind a pincébe, mielőtt még a fagyos éjszakák beköszöntöttek volna.
    A hagymát hosszú füzérekbe fűzték, felül összefonták, s kifeszített spárgán felakasztották a padlásra a pirospaprikakoszorúk mellé. A tök és a sütőtök narancs, sárga és zöld színű kupacokban volt felhalmozva a padlás sarkainál.
    A sózott halak hordókban voltak a kamrában, és sajtok sárgállottak a polcokon.
    Egy napon Henry nagybácsi érkezett lovon a nagy erdőből. Papának jött segíteni a disznóvágásban. Mama nagy vágókése már meg volt fenve, Henry bácsi pedig Polly néni vágókését hozta magával.
    A disznóól mellett papa és Henry bácsi tüzet raktak, amely fölé egy jókora, vízzel teli üstöt akasztottak. Amikor a víz felforrt, bementek az ólba a malachoz, hogy levágják. Ekkor Laura elfutott és befúrta fejét az ágyba. A fülébe dugta az ujját, hogy ne hallja a sertés visítását.
    – Nem fáj neki, Laura – mondta korábban papa. – Nagyon gyorsan csináljuk. – De ő mégsem akarta a visítást hallani.
    Egy perc múlva óvatosan kivette az egyik ujját a füléből, hallgatózott. A malac már nem visítozott. Ezután a vágás igen jó mulatság lett.
    Nagyon tevékeny nap volt, rengeteg mindent lehetett nézni és csinálni. Henry bácsi és papa derűsek voltak, s papa megígérte Laurának és Marynek, hogy megkapják a malac hólyagját és farkincáját.
    Amikor a sertés kimúlt, papa és Henry bácsi fel és leemelgették a bugyborékoló vízben, amíg csak jól le nem forrázták. Majd feltették egy deszkalapra, és a késükkel kaparták a bőrét, így távolítva el róla minden sörtét. Ezután fellógatták a disznót egy fára, kizsigerelték, és ott hagyták, hogy lehűljön.
    Amikor kihűlt, levették és felszeletelték. Így lett belőle sonka, lapocka, oldalas és dagadó. Volt még szív, máj és nyelv; a fejből disznósajt készül, a mosogatódézsa pedig telis-tele lett olyan darabokkal, amik majd a kolbászba fognak kerülni.
    A kész húsokat kirakták egy deszkalapra a fészerben, és minden egyes darabot beszórtak sóval. A sonkát és a tarját tengeri sós lébe áztatták, hogy azután majd megfüstöljék az üreges fában; így tettek a vadhússal is.
    – A hikorival füstölt sonkának párja nincs! – mondta papa.
    Felfújta a hólyagot. Ez egy kis fehér lufi volt, amelynek a végét papa egy spárgával kötötte össze, és odaadta Laurának és Marynek, hogy játszhassanak vele. Ők azután feldobálták a levegőbe, és kézzel ütögették egymásnak. Vagy épp a földön pattogtatták végig, és rugdosták. Ám a lufinál még nagyobb móka volt a malacfarok.
    Papa gondosan eltávolította a bőrét, és a vastagabbik végétől hosszában beléje szúrt egy kihegyezett fapálcát. Mama lenyitotta a kályha elejét, és a forró szenet szétkotorta. Ekkor Laura és Mary felváltva tartotta a malac farkát a szén fölött.
    Az sistergett, sercegett, a lecsöpögő zsírcseppek pedig lángoltak a parázson. Mama sót szórt a sült farkincára. A lányok keze és arca nagyon felmelegedett, Laura meg is égette az ujját, de annyira izgatott volt, nem is foglalkozott vele. A malac farkának perzselése oly szórakoztató volt, hogy egymást váltogatva alig akarták a pálcikát átengedni a másiknak.
    Végre elkészült! Gyönyörűen megbarnult mindenhol, és micsoda illata volt! Kivitték az udvarra hűlni, és mielőtt még teljesen kihűlt volna, elkezdték kóstolgatni: meg is égették a nyelvüket.
    Leették az összes húst a csontról, amit aztán Jacknek adtak. Így ért véget a malac farka! A következőre egy évet kell várniuk.
    Henry bácsi ebéd után hazament, papa pedig a nagy erdőbe indult dolgozni. Laura, Mary és mama számára csak most kezdődött ám az igazi hentesmunka! Mamának ez hatalmas feladatot jelentett, Laura és Mary pedig igyekezett segíteni neki.
    Egész hátralévő nap és a következő napon is, mama a zsírt sütötte ki nagy vasfazekakban. Laura és Mary fát hoztak, és a tűzre vigyáztak. Forrónak kellett lennie, de mégsem túl forrónak, különben a zsír megég. A nagy vasfazekakban lévő zsír párolgott és forrt, arra viszont ügyelniük kellett, hogy nehogy füstöljön. Mama időnként lefölözte a megbarnult részt a zsírról. Ezeket a ropogósra sült részeket egy vászonba tette, jól kicsavarta; így készült a tepertő. Később ezzel ízesítette a johnny-tortát.
    A tepertő nagyon ízletes volt, de Laura és Mary csupán csak megkóstolhatták. Ez túl nehéz étel egy kisleánynak, mondta mama. Aztán elrakta a tepertőt.
    Ezt követően mama gondosan lekaparta, megtisztította a fejet, és addig főzte, amíg minden hús le nem főtt a csontról. A húst a húsvágó késével beleaprította egy fatálba, borssal, sóval és egyéb fűszerekkel ízesítette. Ezek után hozzákeverte a fazékban maradt levet, és egy serpenyőbe rakta hűlni. Kihűlés után már szeletelni lehetett: ez lett a disznósajt.
    Majd a kisebb húsdarabokat, soványat és kövéret, amiket a nagyobb darabokról vágott le, mama addig-addig aprította, amíg teljesen finomra nem lettek vagdosva. Ezt sóval, borssal és a kertből szedett szárított zsályalevéllel fűszerezte be. Ezt az egészet a kezével addig gyúrogatta, amíg jól össze nem keveredett, végül golyókat formált belőle. Az egészet egy lábasba rakta és a fészerbe tette, hogy megfagyjon, s így egész télen át elállhatott. Ez volt a kolbász.
    A hentesmunka végeztével a kolbászok, a disznósajt, a sok bödönnyi zsír, a hordónyi fehérre sózott disznóhús, mind kint a fészerben sorakozott, a füstölt szalonna és a csülök pedig a padláson lógott.
    A kis ház szinte szétrepedt a jó sok ennivalótól, amiket a hosszú télre raktak el. A kamra, a fészer és a pince dugig tele lett, ahogy a padlás is.
    Laura és Mary ekkor már csak a házban tudott játszani, hiszen odakint hideg lett, s barna levelek hulltak a fákról. A kandalló melege soha nem aludt ki. Papa este hamut rakott a szénre, hogy el ne aludjon reggelig.
    A padlás nagyszerű hellyé alakult a játékra. A nagy, kerek, színes tökök gyönyörű székekké és asztalokká változtak át. A piros paprika és a hagyma fent fityegett. A szalonna és az őzhús papírba csomagolva lógtak, a szárított gyógynövény, a főzéshez való fűszerek és a keserű, gyógyszernek va
    ló gyógynövények illatának elegye betöltötte a helyiséget.
    Gyakran a hideg szél elhagyatott hangon süvöltött odakint. De Laura és Mary otthon voltak, s a padláson játszottak a tökökkel, ahol minden otthonossá, meghitté vált.
    Mary nagyobb volt Lauránál, és volt neki egy rongybabája, a neve Nettie. Laurának csak egy zsebkendőbe csomagolt kukoricacsutkája volt, aki igen jó baba volt. Susannek hívták. Nem Susan hibája volt, hogy ő csak egy csuhébaba. Néha Mary odaadta Laurának Nettiet, de csakis akkor, amikor Susan ezt nem látta! Így babáztak.
    A legjobb mindig az este volt. Vacsora után papa behozta a fészerből a csapdákat, hogy a tűz mellett megzsírozza. Az összeset kifényezte, azután a csapdák szájának tövét és a rugójukat medvezsírba mártott tollal megkente.
    Voltak kis csapdák, közepes csapdák és még akkora medvecsapdák is, fogakkal a szájukban, hogy papa azt mondta, ha belelépne valaki, hát lecsapná a lábát is.
    Miközben papa a csapdákat zsírozta, Laurával és Maryvel tréfálkozott vagy történeteket mesélt, aztán hegedült nekik.
    Minden ajtót és ablakot jó szorosan bezártak, az ablakkeret réseit pedig betömködték ruhával, hogy a hideg ne jöhessen be. Viszont Fekete Susan, a macska, kedvére járkálhatott ki és be éjjelnappal, a bejárati ajtó aljánál lévő macskalyukon. Olyan gyorsan közlekedett, hogy a mögötte lecsapódó kis ajtó soha nem csípte oda a farkát.
    Egyik este, amikor papa a csapdákat zsírozta, ránézett Fekete Susanre, amikor az bejött, és így szólt:
    – Volt egyszer valaki, akinek volt két macskája: egy nagy macska meg egy kismacska...
    Laura és Mary szaladtak, hogy a térdére támaszkodva hallhassák a folytatást:
    – Volt két macskája – folytatta papa –, egy nagy macska és egy kis macska. Ezért az ajtajára készített egy nagy macskalyukat. És csinált egy kis macskalyukat is a kis macskának.
    Ekkor papa megállt a mesélésben.
    – De a kis macska nem tudott volna...? – kezdte Mary.
    – Nem, mert a nagy macska nem engedte! – szólt közbe Laura.
    – Laura, ez nagyon tiszteletlen volt! Soha nem szabad közbevágni, ha valaki éppen beszél – mondta papa. – De azt is látom – tette hozzá –, hogy bizony kettőtök közül az egyikőtöknek több esze van, mint annak az embernek, aki két macskalyukat vágott az ajtajára.
    Ezután eltette a megtisztított csapdákat, kivette a hegedűt a dobozából, és játszani kezdett.
    Az ilyen esték voltak a legjobbak…

  • 2. fejezet – Téli napok, téli esték

    Megjött az első hó, vele pedig a csikorgó hideg. Papa fogta a puskáját, a csapdákat, és minden reggel kiment a nagy erdőbe – egész álló nap oda volt. Kisebb csapdákat állított fel a pézsmapatkányoknak, a nerceknek, a közepes méretűeket pedig az erdőben állította rókára és farkasra. A nagy csapdát annak reményében tette ki, hátha sikerül elejtenie vele egy kövér medvét, még mielőtt az a barlangjába visszavonulna téli álmot aludni.
    Az egyik reggel papa visszajött. Befogta a lovat a szánba, aztán sietve ismét távozott. Medvét lőtt! Laura és Mary örömükben fel-le ugrándoztak és tapsoltak. Mary azt kiabálta:
    – A dobverőt akarom! A dobverőt akarom!
    Mary ugyanis nem tudta, hogy egy medvének mekkora a combcsontja.
    Amikor papa visszatért, a rakományban a medve mellett egy disznó is volt. Éppen a nagy medvecsapdával és a puskával a vállán járta az erdőt, amikor egy nagy, hóval borított fenyőhöz ért, a fenyő mögött pedig ott állt a medve.
    A medve akkor végzett a disznóval, és már éppen emelte fel, hogy elvigye megenni. Papa látta, hogy a medve a hátsó lábán állva pont úgy fogja mancsában a malacot, mintha keze volna.
    Papa lelőtte a medvét, de azt nem lehetett tudni, a malac honnan jött, vagy hogy egyáltalán kié volt.
    – Így hát hazahoztam a szalonnát is – mondta papa.
    Lett sok friss hús, ami jó sokáig kitartott. A nappalok és az éjszakák olyan hidegek lettek, hogy a disznóhús egy dobozban és a medvehús a hátsó ajtó mögötti kis fészerbe fellógatva keményre fagyott, és nem is olvadt fel.
    Amikor mamának éppen friss húsra volt szüksége az ebédhez, papa a fejszéjével egy nagy szeletet vágott le a fagyasztott medve- vagy disznóhúsból. Viszont a kolbászgolyókból, a sózott disznóhúsból, a füstölt szalonnából vagy a vadhúsból mama egyedül is tudott hozni a fészerből, illetve a padlásról.
    A hó pedig csak hullott és hullott, és hóförgeteg fedte be a házat. Reggelente a fagy csodaszép képeket festett az ablakra: fákat, virágokat és tündéreket.
    Mama azt mondta, Dér Jankó járt náluk az éjjel, és ő festette a képeket az ablakra, amíg ők aludtak. Laura úgy képzelte, Dér Jankó egy aprócska, csupafehér emberke, aki csillogó, fehér színű csúcsos sapkát és puha, fehér, térdig érő szarvasbőrcsizmát visel. A kabátkája is fehér, csakúgy, mint egyujjas kesztyűje, és nincs a hátán puska, azonban a kezében egy ragyogó és hegyes szerszám van: ezzel karcolja fel a rajzait.
    Mama megengedte Laurának, Marynek, hogy a gyűszűjével csinos körmintákat rajzoljanak rá a fagyos üvegre. De soha nem csúfították el a képeket, amiket Dér Jankó készített az éjjel.
    Amikor a szájukat közel tették az üveghez, és ráleheltek, a fehér fagy megolvadt, a cseppek pedig lefolytak rajta. Olyankor láthatták kint a hófúvást, a hatalmas, csupasz és fekete fákat, sovány, kékes árnyékukkal a fehér havon.
    Laura és Mary segítettek mamának a munkában. Reggelenként az evőeszközöket törölgették el. Mary mindig többet tudott eltörölgetni, mint Laura, mert ő volt a nagyobb, de Laura mindig nagyon alaposan törölgette el a saját csészéjét és tányérját.
    Miután minden evőeszközt eltörölgettek és elraktak, a görgős ágy beágyazása következett. Az ágy egyik és másik végébe állva Laura és Mary megigazította a takarókat, jól betűrték az ágy lábánál és az oldalaknál, felrázták a párnákat, majd a helyükre rakták. Ezután mama betolta a görgős ágyat a nagy ágy alá. Miután mindezzel végeztek, mama neki is fogott az aznapi teendőknek. Minden napon más-más munkát végeztek. Mama közben ezt a versikét mondta:

    Mosás hétfőn, s vasalás.
    Keddi napon foltozás.
    Szerdán fogunk köpülni,
    Csütörtökön gyűjteni.
    Péntek-szombat sütés-főzés,
    Vasárnap a pihenés.

     

    Laurának a legjobban mind közül a köpülés és a sütés-főzés tetszett.
    Télen a tejföl nem volt olyan sárga, mint nyáron, és az abból köpült vaj fehér lett, s nem is olyan szép. Mama szerette, ha az asztalon minden ízlésesen mutat, ezért télen megszínezte a vajat.
    Először berakta a tejfölt a cserépedényből készült köpülőtálba, azután a tűzhely mellé tette melegedni, majd fogott egy hosszú, narancsszínű répát, megmosta, megtisztította. Ezután lereszelte a répát egy ócska, lyukas bádogedényen, aminek alját papa jól telelyuggatta, hogy recés legyen. Mama addig dörzsölte a répát a recén, amíg az egészet átdörzsölte a lyukakon, és amikor felemelte az edényt, egy kupacnyi lédús, puha reszelt répa volt alatta.
    Ezt egy kis edénybe rakta, amelyben tej volt, és a tűzhelyre tette. Amikor a tej felforrt, beleöntötte a répával együtt egy szövetzsákba, és belecsavarta a fényesen sárga tejet a köpülőbe, ami sárgára színezte a tejfölt. Így lett a vaj sárga színű.
    Laura és Mary megehették a répát, miután mama kicsavarta a tejet. Mary úgy gondolta, hogy neki jár a több, mivel ő a nagyobb, és Laura is azt mondta, megeheti, hiszen ő a kisebb. De mama azt mondta, egyenlően kell osztozniuk. Olyan nagyon ízletes volt!
    Amikor a tejfölt így előkészítették, mama átforralta a hosszú köpülőfát, beletette a köpülőbe, és ráhúzta a fából készült köpülő tetejét. Ezen a tetőn volt egy kis lyuk középen, mama pedig fel-le, fel-le húzogatta a rudat a lukon át.
    Mama nagyon sokáig köpült. Amikor mama pihent, addig olykor Mary köpülhetett, a faköpülő Laurának túl nehéz volt.
    Az elején a felfröccsenő tejföl vastag volt és sima a lyuk körül. Aztán, amikor már jó hosszú ideje köpülték, az elkezdett kiszemcsésedni. Akkor mama lassabban köpülte tovább, és a köpülőn lassan megjelentek az első, pici, sárga vajszemcsék.
    Amikor mama levette a köpülőedény tetejét, benne egy arany színű gombóc lett, amely az íróban lubickolt. Mama egy falapáttal áttette a gombócot egy fatálba, majd hideg vízben alaposan átmosta, folyamatosan forgatva azt a falapáttal, egészen addig, míg a víz tisztává nem vált. Ezek után jól besózta.
    És ekkor érkezett el a köpülés legérdekesebb része: mama formába öntötte a vajat. A fából készült forma vastagabb fenekére egy eper volt belevésve két eperlevéllel.
    A lapáttal mama jó erősen a formába nyomkodta a vajat, teljesen színültig. Majd az egészet egy tálca fölött fejre állította, és a vastag végénél levő fogantyút megnyomta. A picike, kemény, aranysárga vajtömb kibuggyant, tetején az eperrel és a levelekkel.
    Laura és Mary mama egyik és másik oldalán állva, végig lélegzetüket visszafojtva figyelték, ahogyan a kicsi aranytömbök, az eperrel a tetejükön, a tálcára pottyannak, amíg mama az összes vajat át nem nyomja a formán. Végül mind a ketten kaptak egyegy nagy pohár friss, finom írót.
    Szombatonként, mikor mama a kenyeret sütötte, a lányok kaptak egy-egy kis adag kelt tésztát, hogy kicsi cipót süthessenek. Néha egy kis süteménytésztát is kaptak, hogy sütiket készíthessenek. Egyszer Laura még egy pitét is sütött a kis pogácsás tepsijében.
    Amikor a napi házimunkával elkészültek, mama olykor fehér hulladékpapírból babákat vágott ki nekik, ceruzával pedig arcot rajzolt rájuk. Aztán színes papírdarabokból ruhát és kalapot, szalagot és fűzőt vágott ki, hogy Laura és Mary gyönyörűen felöltöztethesse a babáikat.
    A legeslegjobb mégis az volt, mikor papa este hazaérkezett.
    A havas erdőben való barangolás után kis jégdarabokkal a bajuszán toppant be. Az ajtó fölötti falra akasztotta puskáját, levette szőrsapkáját, szőrkabátját, ujjatlan szőrkesztyűjét, majd így szólt:
    – Hol van az én ici-picinke Kisbogaram?
    Ez Laurának szólt, hiszen ő nagyon pici volt.
    Laura, Mary szaladtak, hogy felcsimpaszkodjanak papa térdére, hogy ott addig üljenek, amíg ő felmelegszik a tűznél. Azután papa újra felvette a kabátot, sapkát, kesztyűt, hogy elvégezze a házimunkát, majd egy nagy adag fát hozzon tűzrevalónak.
    Néhanapján, mikor papa gyorsabban végzett a csapdák útvonalán – mert a csapdák épp üresek voltak –, vagy amikor hamarabb ejtett vadat a szokásosnál, korábban érkezett haza. Olyankor volt ideje Laurával és Maryvel játszani.
    Az egyik játékot, amit nagyon szeretnek játszani, „veszett kutyá”-nak hívják. Papa beletúr vastag, barna hajába, és jól felborzolja, égnek állítja. Ezek után négykézlábra ereszkedik, morgásba kezd, majd üldözni kezdi Laurát és Maryt végig a szobában, megpróbálva őket sarokba szorítani, ahonnan már nincs menekvés.
    A lányok gyorsak, cseleznek és futkosnak, de egyszer csak elkapja őket a fás doboznál, a tűzhelynél. Nem tudnak elslisszolni papa mellett, nincs más kijárat.
    Ekkor papa olyan rettenetesen morog, a haja annyira vadul áll az égnek, a szeme annyira ádáz, mintha valóban meg is veszett volna. Mary úgy megijed, hogy a lába a földbe gyökerezik. De ahogy papa tovább közelít, Laura felsikolt, és egy vad ugrással és tülekedve átküzdi magát a fás dobozon, magával vonszolva Maryt.
    És akkor egyszerre csak a veszett kutya hirtelen eltűnik, helyette pedig ott áll papa, ragyogó kék szemével Laurát nézve.
    – Nos – mondta neki. – Lehet, hogy csak egy icinke-picinke Kisbogár vagy, de szavamra mondom: olyan erős vagy, mint egy kis megvadult indián póniló!
    – Nem kéne így ráijeszteni a gyerekekre, Charles! – mondta mama. – Figyeld csak, milyen riadt a kis szemük!
    Erre papa elővette hegedűjét. Játszani és énekelni kezdett:

    Jenki Tökfej fogta magát,
    Városba ment várost nézni.
    Csíkos gatyóját vette át:
    Igen csinos akart lenni.
    Szitkozódott: hol a város?
    Bizony isten nem találja!
    Leskel jobbra, leskel balra,
    Annyi ház van: csak nem látja.
    Laura és Mary már el is felejtették a veszett kutyát.
    Megpillant egy mozsárágyút.
    Hatalmas nagy: negyven tonna,
    Két ökörrel forgatja meg,
    Ha mozdít'ni kedve volna.
    Valahányszor tüzel vele,
    Kilő egy hordó puskaport.
    Szól, mint őseink fegyvere!
    De nemzetünk nagyobbat szól!

     

    Papa a lábával verte hozzá a ritmust, közben Laura ütemesen tapsolt, papa pedig folytatta:

    És dalolom hát: Jenki Tökfej,
    Tökfilkó hej dudlidó!
    Ráteszek még egy lapáttal:
    Énekeld, te Tökfilkó!

     

    Bár ott laktak teljes magányban a vad rengetegben, a hóban és a fagyos hidegben, a kis faházban mégis melegség, meghittség és otthonos védelem volt. Papa, mama, Mary, Laura és a kis Carrie baba kellemesen és boldogan éltek ott, különösen esténként.
    Olyankor a tűz fénye világított ki a kandallóból; a hideg, a sötétség, a vadállatok pedig mind odakint rekedtek. Jack, a tarkabarka buldog és Fekete Susan, a macska, a kandalló mellett feküdtek és pislogva bámultak a lángokba.
    Mama a hintaszékében ült, és az asztali lámpa fényénél varrt. A lámpa fényes volt és ragyogó. Só volt a petróleumban az üvegbúra alján, nehogy a petróleum berobbanjon, a sóba pedig picike, piros posztódarabkákat kevertek el dísznek. Igazán szép volt!
    Laura szerette nézni ezt a lámpát. Üvegkéménye tisztán ragyogott, sárgás lángja egyenletesen égett, és a tiszta petróleumot vörösre színezték a belekevert piros posztódarabkák. Szerette nézni a kandalló lángját is, ahogy lobogott és folyton változott, sárgán és vörösen ugrándozott, néha zölden
    pislákolt a hasábok fölött, és kéken lebegett az arany és rubinvörös széndarabokon.
    Olyankor papa mesélt!
    Amikor Laura és Mary kérte papát, hogy meséljen nekik, ő a térdére ültette őket, és hosszú szakállával addig csiklandozta az arcukat, amíg ők hangosan fel nem kacagtak. Papa szeme ragyogott.
    Egyik este papa Fekete Susant nézte, miközben az a tűz előtt vakarózott, a karmait pedig ki- és bemeresztgette. Ezt mondta:
    – Tudjátok-e, hogy a puma is macska? Egy nagy, hatalmas vadmacska.
    – Nem – mondta Laura.
    – Pedig bizony, hogy az – mondta papa. – Képzeld el, hogy Fekete Susan még Jacknél is sokkal nagyobb lenne, és vadabb nála, amikor morog. Így ő éppen olyan lenne, mint amilyen egy puma.
    Laurát, Maryt eligazította a térdén, hogy még kényelmesebben ülhessenek, majd azt mondta:
    – Akkor most mesélek nektek nagyapáról és a pumáról.
    – A nagyapádról? – kérdezte Laura.
    – Nem, Laura, a te nagyapádról. Az én édesapámról.
    – Ó... – mondta Laura, és még közelebb izgett-mozgott papa karjaiban. Ismerte a nagyapját. Ő messze lakott a rengeteg erdőben, egy nagy rönkházban. Papa nekikezdett a mesének:

    Mese nagyapáról és a pumáról

    Egy napon a nagyapátok a városba ment, és csak későn ért haza. Már sötét lett, amikor keresztüllovagolt a rengetegen; annyira sötét, hogy alig látta az utat. És akkor egyszer csak egy puma üvöltését hallotta meg. Nagyon megrémült, mivel nem volt nála semmilyen fegyver.
    – Hogyan üvölt egy puma? – kérdezte Laura.
    – Mint egy nő – mondta papa. – Így...!
    És olyat üvöltött, hogy Laura és Mary rémülten belereszkettek.
    Mama ugrott egyet a székében:
    – Könyörgöm, Charles!
    De Laurának és Marynek még megijedni is nagyon tetszett.
    – Nagyapa alatt a ló a rémülettől vágtázni kezdett. Mégsem tudott elmenekülni a puma elől. A puma utánuk eredt a sötét erdőn át. Ez egy éhes puma volt, ami éppoly gyorsan tudott futni, mint egy ló. Egyszer az út egyik oldalán üvöltött, egyszer a másikon, de mindig szorosan az ő nyomukban. Nagyapa előrehajolt a nyeregben, és biztatta a lovát, hogy azt még gyorsabb vágtára ösztökélje.
    A ló olyan gyorsan száguldott, ahogy csak bírt. Mégis, a puma üvöltve loholt a hátuk mögött.
    Ekkor nagyapa megpillantotta a pumát, ahogyan fölöttük ugrál egyik fa tetejéről a másikra.
    Egy hatalmas, fekete puma volt, ami úgy ugrált a levegőben, ahogyan Fekete Susan ugrik rá egy egérre. Sokkal, de sokkal hatalmasabb volt, mint Fekete Susan. Olyan nagy, hogy ha nagyapára ráugrik, megölte volna őt a hatalmas, metsző karmaival és hosszú, éles fogaival.
    Úgy vágtázott nagyapa a lovával, ahogy egy egér menekül a macska elől.
    A puma már nem üvöltött. Nagyapa sem látta már. Mégis tudta, hogy az követi őket, utánuk szökellve a sötét erdőben. A ló úgy vágtatott, ahogy csak bírt.
    Végül is beértek nagyapa házához. Nagyapa látta, ahogyan a puma rá akarja vetni magát. Pontosan az ajtó előtt leugrott a lováról, feltépte az ajtót, majd becsapta maga mögött. A puma a ló hátára ugrott, éppen oda, ahol előtte nagyapa ült.
    A ló egy iszonyút nyerített, és újra vágtába csapott. Kirohant a nagy erdőbe, hátán a pumával, ami tépte őt a karmával. Nagyapa lekapta a puskáját a falról, az ablakhoz futott, még épp időben ahhoz, hogy a pumát lelője.
    Nagyapa ezután megfogadta: soha többet nem jár puska nélkül a rengetegben...

    Amikor papa befejezte a történetet, Laura és Mary reszketve bújt hozzá még szorosabban. Biztonságban voltak papa térdén, aki erős karjaival ölelte át őket.
    Szerettek ott lenni, a meleg tűznél. Közben Fekete Susan a tűzhelyen dorombolt, a jó öreg Jack pedig előttük feküdt elnyújtózkodva. Amikor meghallották egy farkas üvöltését, Jack felemelte a fejét, hátán vastagon felállt a szőr. Bár Laura és Mary ezt az elhagyatott, magányos hangot hallgatta a sötétben, nem féltek.
    Lakályos és otthonos volt a faházuk a hideg, nagy erdőben. A hó körülfútta a házat, és a szél panaszosan sírt: mert ő nem tudott beférni a tűz melege mellé.

  • Vásárlás után letölthető!

     

    farmzene1