Termék részletek


3. Almanzo, a farmerfiú

-11%
3. Almanzo, a farmerfiú
  • 3. Almanzo, a farmerfiú
  • 3. Almanzo, a farmerfiú
3 250 Ft
Ünnepi ár: 2 880 Ft
Kezdete: 2019.11.05   Vége: 2019.12.18
Akcióból hátralévő idő:
Értékelés:

Olvassa el a teljes 1. és 2. fejezetet a fülekre kattintva

  • Laura Ingalls Wilder kilencrészes Kicsi ház sorozatának harmadik kötete először 1933­-ban látott napvilágot.
    Miközben Laura a nyugati préri egy kicsi házában él, ebben a kötetben Almanzo Wilder életét követhetjük nyomon New York állam egyik nagy farmján. Almanzo, a kilencéves farmerfiú, bátyjával és két nővérével együtt, segítenek a nyári vetési és az őszi aratási munkákban. A ház körüli teendő mindig rengeteg, hajnaltól vacsoraidőig, nem számít, tél van vagy nyár. Jut idő a játékra is, ám Al­man­zo mindennél jobban egy saját lóra vágyik. Apja nem bízik még benne annyira, hogy ekkora felelősséget tegyen a vállára, ezért a farmerfiúnak hosszú utat kell bejárnia, hogy bizonyíthassa rátermettségét. Ez a történet Almanzóé, Laura későbbi férjéé, amely bemutatja, hogyan nőtt fel a farmer kisfiú távol attól a háztól, amelyben Laura élt…
    E népszerű könyvsorozatot több mint 40 nyelvre fordították le, világszerte 60 millió példányban jelent meg. Ajánljuk minden korosztály számára ezt az élménydús családi olvasmányt.

    Kiadó: Pioneer Publishing
    402 oldal
    Cérnafűzött kötés
    Kemény táblás
    Megjelenés dátuma: 2015. december 18.
    Új fordítás: Pioneer Publishing Kft.
    ISBN 978-615-80296-2-9

     

    Kedvezményes árú szállítás Romániába, Szlovákiába, Ausztriába is!

    A könyv kapható még az Anima könyvesboltokban.

  • Átlagos értékelés
    517
    17
    Nóli
    Eddig ez tetszett a legjobban a sorozatból, gördülékenyebb a cselekmény, folyamatosan történik benne valami. Élveztem a gazdaság leírását. Almanzonak annyi feladata van, hogy már-már rosszul éreztem magam mellette hogy olvasok :D
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    16
    rafaelo0824
    Almanzo annyira aranyos, hogy az hihetetlen. Ettől a kötettől mindig éhes leszek, mert annyi jót sütnek főznek benne, és Almanzo állandóan csak eszik. Tetszik, hogy itt más szemszögből látjuk az életet, mint Lauráéknél, hiszen a Wilder család nagyon is jómódú, viszont ugyanolyan keményen dolgoznak, mint Ingallsék. Almanzo állatszeretete nagyon szép, az egész könyv csodálatos. Abszolút kedvenc.
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    15
    Balogh Zita
    Köszönöm, hogy megismerhettem Almanzo családját is, és gyerekkorát. Kedvenc könyvem lett ez a kötet.
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    14
    Szilvia
    Megérkezett a 3.rész is, aminek nagyon örülök!
    Szeretném megköszönni, amit az oldalon nyújtasz nekünk, a rajongóknak és szuper könyvekért is elismerést érdemeltek, illetve a rekord gyorsaságért, amivel ideért:)

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    13
    Andro
    A könyvek fantasztikusak. Olvastam mind a hármat és amellett, hogy nagyon igényes kiadásúak, a tartalom is nagyon értékes.
    Alig várom, hogy megjelenjen a többi regény is. Szívből ajánlom mindenkinek!

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
  • Cikkszám
    173964
  • 1. fejezet: Iskolás napok

    New York Állam északi részén, hatvanhét évvel ezelőtt [1866-ban] január volt éppen. Hó borított be mindent. A tölgyfák, a juharfák és a bükkfák csupasz ágaira ráült, lehajlította a cédrusok és a lucfenyők zöld gallyait, egészen a hótorlaszok tetejéig. Hó tornyosult a mezőkön és a kőkerítéseken is.
    Az úton lefelé, át az erdőn, egy kicsi fiú ballagott az iskolába bátyjával, Royallal és két nővérével, Eliza Jane-nel és Alice-szel. Royal tizenhárom éves volt, Eliza Jane tizenkettő, Alice tíz. Almanzo a legfiatalabb mind közül, hiszen ő még kilenc sem volt.
    Szednie kellett a lábát, hogy lépést tarthasson a többiekkel, ráadásul még az ételhordót is neki kellett cipelnie.
    – Royalnak kéne vinnie! – szólalt meg. – Ő nagyobb nálam.
    Royal lépdelt legelöl, határozottan és férfiasan, csizmában.
    – Nem, Manzo. Most rajtad a sor, mivel te vagy a legkisebb – mondta Eliza Jane.
    Eliza Jane nem tűrt ellentmondást. Mindig ő tudta a legjobban, mikor mit kell tenni, és erre mindig rá is kényszerítette Almanzót és Alice-t.
    Almanzo sietett Royal mögött, Alice pedig Eliza Jane mögött, a mély nyomokban, amiket szánkót húzók hagytak hátra maguk mögött. A puha hó mindkét oldalon magasra volt felhalmozva. Az út egy hosszú lejtőn vitt lefelé, utána egy aprócska hídon vezetett át, és futott tovább még egy mérföld hosszan, át a fagyos erdőn az iskolaházig.
    A hideg csípte Almanzo szemhéját, orrát zsibbasztotta, de jó gyapjú ruhái megtartották a meleget. Minden ruhája az apja birkáinak gyapjából készült. Alsóruhája krémfehér színű maradt, de gyapjú felsőruháját anya befestette.
    Kabátja és hosszú nadrágja fonalát amerikai dió héjával festették meg. Anya összefonta, utána beáztatta, ami nehéz, vastag egészruhává [áztatásban összezsugorodott gyapjúruha, tökéletes anyag bármilyen öltözéknek] húzódott össze. Sem szél, sem hideg, de még az eső sem tudott áthatolni ezen a jó ruhán, amit anya készített.
    Almanzo ingét cseresznyeszínre festett, vékony, puha gyapjúból szőtte. Világos volt, meleg és csodás vörös színű.
    Almanzo barna alsónadrágja középtájon végig egy sor rézgombbal volt piros ingéhez hozzágombolva. Az ing gallérja kényelmesen, az álláig begombolva, és ugyanígy a hosszú, barna felsőkabátja is. Anya a sapkáját ugyanabból a barna, vastag anyagból készítette, ennek még kényelmes fülvédői is voltak, álla alatt összeköthetők. Kis piros egyujjas kesztyűi egy fonálon lógtak, ami kabátja ujjain és a nyaka mögött volt átvezetve, nehogy elhagyja.
    Egyik pár zoknija alsógatyája száraira húzva, másik pár zoknija pedig hosszú, barna külső nadrágjára húzva, lábán mokaszin. Ezek éppen olyan mokaszinok voltak, mint amilyet az indiánok is viselnek.
    A lányok nehéz sállal takarták el arcukat, amikor télen kimentek. De mivel Almanzo kisfiú volt, az ő arca ki volt téve a fagyos levegőnek. Orcái pirosak voltak, mint az alma, az orra pedig vörösebb a cseresznyénél is, s miután egy mérföldet és még egy felet már megtett gyalog, örült, amikor végre megpillanthatta az iskolaépületet.
    Az magányosan állott a fagyos erdőben, a Hardscrabble-domb lábánál. Füst szállt föl kéményéből, a tanító pedig éppen a havat lapátolta, hogy utat készítsen az ajtóhoz a hótorlaszokon át. Öt nagyobb fiú dulakodott a mély hóban, az ösvény mellett.
    Almanzo megrettent, amikor megpillantotta őket. Royal úgy tett, mint aki nem fél, holott nagyon is félt. Ezek azok a nagyfiúk voltak a Hardscrabble telepről, akiktől mindenki félt.
    Csupán csak szórakozásból, a kisebb fiúk szánkóit összetörték. Időnként elkaptak egy kisfiút, s lábainál fogva lógatták, majd elengedve hagyták, hogy fejjel a mély hóba essen. Időnként arra kényszerítettek egy-egy kisfiút, hogy verekedjenek egymással, holott ők egyáltalán nem akartak, és hiába könyörögtek nekik, hogy engedjék el őket.
    Ezek a nagyfiúk tizenhat-tizenhét évesek lehettek, és iskolába csakis akkor jártak, amikor a téli terminus már a közepe felé járt. Azért jöttek, hogy elpüföljék a tanítót, és szétzúzzák az iskolát. Azzal dicsekedtek, hogy tanító még nem fejezte be a téli terminust abban az iskolában, és ez valóban így is volt.
    Az idén a tanító egy sovány, sápatag fiatalember volt. A neve Mr. Corse. Kedves volt, udvarias, és soha nem verte el szíjjal a kicsi fiúkat, ha esetleg elfelejtették, hogyan kell lebetűzni egy szót. Almanzo rosszul lett, ha belegondolt, hogyan fogják a fiúk Mr. Corse-t megverni. Mr. Corse nem volt elég erős ahhoz, hogy meg tudjon velük küzdeni.
    Az iskolaépületben nagy csend honolt, így az ember hallhatta, mit művelnek a nagy fiúk odakint. A többi tanuló suttogva álldogált összetömörödve a hatalmas kályha előtt. Mr. Corse az asztala mögött ült. Sovány arcát vézna kezére támasztva egy könyvet olvasott. Felnézett, majd barátságos hangon köszönt:
    – Jó reggelt!
    Royal, Eliza Jane és Alice udvariasan visszaköszöntek, Almanzo viszont nem tudott megszólalni. Az asztalnál állt, Mr. Corse-ra bámulva. Mr. Corse rámosolygott, és így szólt hozzá:
    – Tudtad, hogy ma este veletek megyek haza? – Almanzo túlságosan is zavarban érezte magát, mintsem hogy válaszolni tudott volna. – Igen – folytatta Mr. Corse. – Most apádon a sor!
    A körzetükben minden család két hétre elszállásolta a tanítót. Farmról farmra járt, és mindenkinél eltöltött két hetet. Ezután arra a terminusra bezárta az iskolát.
    Miközben ezt mondta, Mr. Corse a vonalzójával az asztalát kopogtatta; eljött az idő, hogy kezdődjön a tanítás. Minden fiú és lány a helyére ment. A lányok a terem bal, a fiúk a jobb oldalára ültek, közöttük a nagy kályha állt és a tűzifa egy ládában. A nagyobbak a hátsó padokban, a kisebbek az első sorokban foglalták el helyüket. A padok egyforma méretűek voltak. A nagyobb fiúk alig bírták bepréselni a térdüket az asztal alá, a kisebbeknek pedig nem ért le a lába a padlóra.
    Almanzo – Miles Lewis-szal együtt – alkotta az első osztályt, ezért ők a legelső sorba ültek, ahol asztal már nem jutott nekik. Ábécéskönyvüket a kezükben kellett tartaniuk.
    Ekkor Mr. Corse az ablakhoz lépett, és kopogott rajta. A nagy fiúk a bejárat előtt zörögtek, gúnyolódtak, hangosan röhögtek. Az ajtót recsegve tépték föl, közben hangoskodva, parádézva léptek be. A Nagy Bill Ritchie volt a vezérük. Termete és ökle akkora volt, mint Almanzo apjáé. Leverte a havat a lábáról, majd nagy dirrel-dúrral beült az egyik hátsó padba. A másik négy fiú szintén hatalmas zajt csapott.
    Mr. Corse mindezt szótlanul nézte végig.
    Suttogni, hangoskodni tilos volt az iskolában. Mindenkinek csöndben kellett maradnia, és a szemét a feladatra függesztenie. Almanzo és Miles maguk előtt tartották olvasókönyvüket, s megpróbálták nem lóbálni a lábukat, ám az elfáradt, és fájt, ahogy lógott le a padról. Almanzo időnként az egyik lábával hirtelen kirúgott, mielőtt még uralkodni tudott volna felette. Ilyenkor megpróbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de közben érezte, Mr. Corse őt nézi.
    A hátsó padokban a nagy fiúk sugdolóztak, dulakodtak, a könyvüket csapkodták.
    – Egy kissé kevesebb zajongást, ha kérhetem! – szólalt meg komoran Mr. Corse.
    Egy percre el is hallgattak, de aztán újrakezdték. Azt akarták elérni, hogy Mr. Corse megpróbálja őket megbüntetni. Ha ő ezt megpróbálná, mind az öt fiú nekiesne.
    Végül az első osztály lett szólítva, így Almanzo lecsúszott a padjukról, és Miles-szal együtt a tanító asztalához lépett. Mr. Corse elvette Almanzo könyvét, és szavakat mondott, amiket le kellett betűzniük.
    Amikor még Royal volt elsős, gyakran jött haza esténként úgy, hogy a keze dagadt volt és merev. A tanító egy vonalzóval ütötte Royal tenyerét, amikor az nem tudta a leckét. Ekkor apa ezt mondta:
    – Ha a tanítónak megint meg kell csapnia téged, Royal, én is adok egy olyan csattanót, amit nem felejtesz el.
    De Mr. Corse soha nem ütötte a kicsi fiúk kezét a vonalzójával. Amikor Almanzo nem tudott kibetűzni egy szót, Mr. Corse csupán ennyit mondott:
    – Maradj bent a szünetben, és tanuld meg!
    Szünetkor a lányokat engedték ki előbb. Felhúzták a kendőjüket, köpönyegüket, és csöndesen kimentek. Tizenöt perccel később Mr. Corse kopogott az ablakon, ők bejöttek, a bejáratnál felakasztották felöltőjüket, aztán újra a könyvükbe mélyedtek. Ekkor a fiúk mehettek ki negyedórára.
    Ők viszont kiabálva rontottak ki a hidegbe. Az elsők hógolyózni kezdték a kijövőket. Akinél volt szánkó, az felmászott a Hardscrabble-dombra; hassal előre lendítették le magukat a szánkón, és végigszántottak a hosszú, meredek lejtőn. Egymást lökdösték a hóba; futkároztak, birkóztak, hógolyókat hajigáltak és hóval mosták meg a másik arcát, s persze egész idő alatt végig hangosan ordítoztak.
    Amikor Almanzónak a szünetben benn kellett maradnia, szégyellte magát, mivel a lányokkal együtt volt kénytelen bent ülni.
    Ebédszünetben mindenki járkálhatott az osztályban, közben csendben beszélgethetett is. Eliza Jane az ételhordóját kinyitotta a padján. Ebben vajas kenyér, kolbász, fánk, alma és négy finom almás pite volt, vastag tésztájuk lágy almaszeletekkel és fűszeres barna cukros lével töltve.
    Miután Almanzo befalta pitéje minden morzsáját, lenyalta az ujjait, majd vizet mert ki a sarokban egy padon álló vödörből, amelyben merőkanál volt. Ezután felkapta sapkáját, kesztyűjét, hogy kimenjen játszani.
    A nap szinte a fejük fölött sütött. A hó csupa szikrázóan vakító ragyogás, a fákat fuvarozók akkor jöttek le a Hardscrabble-dombról. A magasra felpakolt szánok tetején ülő férfiak az ostorukat csattogtatták és a lovaknak kiáltoztak, azok csilingelve rázták a szíjukra felkötött csengettyűket.
    Minden fiú szaladt a szánokhoz, hogy a szánkójukat a szánok csúszkájához rögzítsék, azok a fiúk pedig, akiknél nem volt szánkó, felmásztak és a farakások tetején utaztak.
    Vidáman haladtak el az iskolaház előtt, lefelé az úton. Sűrűn szálltak a hógolyók. A farakások tetején a fiúk birkóztak, egymást lökdösték a mély hókupacokba. Almanzo és Miles hangoskodva csúszkáltak Miles szánkóján.
    Úgy tűnt, még egy perce sem hagyták el az iskolaépületet. De sokkal hosszabbnak tűnt a visszaút. Előbb csak sétáltak, aztán siettek, végül már szaladtak nagy lihegve. Féltek, hogy el fognak késni. Tudták, ha elkésnek, Mr. Corse szíjjal fenekeli el őket.
    Az iskolaház körül csend honolt. Bár nem akartak bemenni, mégis muszáj volt. Halkan beosontak. Mr. Corse az asztalánál ült, a lányok is a helyükön, úgy tettek, mintha tanulnának. A fiúk oldalánál minden hely üres.
    Almanzo a helyére lopakodott ebben a szörnyű nagy csendben. Kezébe vette ábécéskönyvét, és megpróbált minél halkabban lihegni. Mr. Corse nem szólt egy szót sem.
    Bill Ritchie-t és a többi nagy fiút ez egyáltalán nem érdekelte. Ők jó hangosan mentek a helyükre. Mr. Corse addig várt, amíg elcsendesedtek. Ekkor megszólalt:
    – Most az egyszer elnézem a késést. De ez volt az utolsó eset!
    Mindenki tudta, hogy a nagy fiúk még biztosan el fognak késni. Mr. Corse nem büntette meg őket, mert akkor a nagyok megverték volna őt – ők pedig pontosan ezt akarták kiprovokálni...

  • 2. fejezet: Téli este
    A levegő még mindig jeges volt, az ágak ropogtak a hidegben. A hó adott még egy kis szürke fényt, de az árnyak sűrűsödtek már a fák között. Bealkonyodott, amikor Almanzo felvánszorgott az utolsó, hosszú emelkedőn is a farmjuk felé.
    Royal mögött szedte a lábát, aki Mr. Corse után sietett. Alice Eliza Jane mögött haladt a másik szánnyomban. Szájukat eltakarták a hideg elől, nem szólt egyikük sem.
    A magas, vörösre festett ház tetejét hó takarta, az ereszek alatt nagydarab, rojtozott jégcsapok lógtak. A ház eleje sötét volt, egy szán nyoma vezetett a nagy istállókhoz, az oldalsó ajtókhoz pedig ösvényt lapátoltak. Gyertyafény világlott a konyhaablakokban.
    Almanzo nem ment be mindjárt a házba. Az ételhordót átadta Alice-nek, és Royallal együtt az istállókhoz mentek.
    A négyzet alakú gazdasági udvar három oldalában három hosszú, óriási pajta állt. Ez a három pajta volt a legszebb a vidéken.
    Almanzo először a lóistállóba ment be. Ez épp a házzal szemközt volt, száz lábnyi hosszú. A lovak állásai középen sorakoztak; az egyik végénél a borjak színe, azon túl a csirkeház; a másik végénél a bricskaház. Ez akkora volt, hogy két bricskát és a szánt is magába bírta fogadni, sőt, még annyi hely is maradt benne, hogy kényelmesen kifoghassák benne a lovakat. A lovak úgy mentek át onnan az állásukra, hogy ki sem kellett lépniük a hidegbe.
    A nagy pajta a lóistálló nyugati végében állt, ez alkotta annak nyugati falát. A nagy pajta közepén annak padlózata terült el. Hatalmas kapuk nyíltak rá a mezők felől, ezen jöhettek be a szénával megrakott szekerek. Egyik oldala a hatalmas szénaalkóv, tizenöt láb hosszú, húsz láb széles, és a tetejéig, magasan a fej fölöttig telerakva szénával.
    A nagy pajta padlóján túl a tehenek és ökrök tizennégy állása van. Ezen túl a gépek pajtája, ezen is túl pedig a szerszámospajta. Itt lehetett befordulni a sarkon a déli pajtába.
    Ebben az etetőhelyiség, a disznó, a borjúaklok, végül a déli pajta következett. Ez volt a szérűs padló. Ez sokkal nagyobb méretű még a nagy pajta padlójánál is. Itt állott a legyezőmalom.
    A déli pajtán túl a fiatal jószágok akla, azon túl a juhistálló. Ebből állt a déli pajta.
    Egy tizenkét láb magas, szoros deszkakerítés haladt végig a gazdasági udvar keleti oldalánál. A három hatalmas pajta és a kerítés fogta közre a barátságos udvart. Körülötte szelek fújhattak és hó csapódhatott nekik, ám be nem juthattak. Nem számított, milyen viharos erővel tombolt a tél, szinte soha nem jutott be két lábnál magasabb hó ebbe a védett udvarba.
    Ha Almanzo be akart menni ezekbe a méretes pajtákba, mindig a lóistálló kicsi ajtaját használta. Szerette a lovakat. Ott álltak tágas boxaikban, tisztán, lekefélve, csillogóbarnán, hosszú fekete sörénnyel és farokkal. Az okos, nyugodt munkalovak szelíden rágcsálták a szénát. A háromévesek orrukat összeérintették a deszkák felett, hogy egymásnak sugdossanak. Majd orrlyukaikkal lágyan végigsimítottak egymás nyakán; egyikük úgy csinált, mintha meg akarná harapni a másikat, játékosan felnyerítettek, pörögtek, kirúgtak. Az öreg lovak feléjük fordították fejüket, és úgy néztek a fiatalabbakra, mint valami nagymamák az unokáikra. A csikók izgatottan rohangáltak össze-vissza nyakigláb lábukon, bámultak és nagyokat csodálkoztak.
    Mind ismerte Almanzót. Fülüket hegyezték, és szemük lágyan csillogott, amikor megpillantották őt. A háromévesek buzgón odajöttek, egymás fejét lökdösve, orrukkal szaglászva néztek rá. Orruk, melyből tüskeként meredt ki néhány erős szőrszál, puha volt, mint a selyem, homlokukon a rövid, finom szőr bársonyosan sima. A nyakuk büszkén ívelt, erős, amire fekete sörényük rásimult, mint valami nehéz rojt. Végigsimíthattad a kezed ezeken a kemény, behajlított nyakakon, közben érezve a sörény alatti melegséget.
    De Almanzo ezt mégsem merte megtenni. Nem engedték meg neki, hogy ezeket a gyönyörű hároméveseket megérinthesse. Nem mehetett be a boxukba, még csak le sem tisztíthatta őket. Apa nem engedte neki, hogy a fiatal lovakkal vagy a csikókkal foglalkozzon. Apa még nem bízta őket rá, ugyanis a csikókat és a fiatal, még betöretlen lovakat nagyon könnyű tönkretenni.
    Egy fiú, aki nem ismeri eléggé a lovakat, megijesztheti, ingerelheti vagy akár meg is ütheti őket, ezzel teljesen tönkretéve az állatot. Az megtanulná harapni, megrúgni, gyűlölni az embert, és már soha többé nem lehetne belőle jó ló.
    Almanzo nagyon jól tudta: soha nem ijesztene meg, se nem bántana egyet sem ezek közül a gyönyörű csikók közül. Ő mindig halkan, finoman szólt és türelmesen; nem rémítgetne egy csikót, nem kiabálna rá, még akkor sem, ha történetesen az egyik a lábára lépne. De apa ezt nem tudta elhinni.
    Így hát Almanzo csak vágyakozva nézhette a rakoncátlan hároméveseket. Csupán megérinteni merte bársonyos orrukat, aztán gyorsan el is távolodott tőlük, és iskolás ruhája fölé felöltötte istállós köpenyruháját.
    Apa már minden jószágot megitatott, és épp a zab kiadagolásához látott hozzá. Royal és Almanzo fogta a vasvillákat, és egyik állástól a másikig haladva kihányták láb alól a szennyes szalmát. Aztán a jászolból friss szalmát terítettek szét a teheneknek, ökröknek, borjaknak, birkáknak.
    A sertéseknek nem kellett fekhelyet készíteniük, nekik erre nem volt szükségük.
    A déli pajtában Almanzónak egy közös állásban két kisborja volt. Egymáshoz zsúfolódva nyomultak a deszkákhoz, amikor meglátták őt. Mindkét borjú vörös színű, az egyik homlokán még egy fehér folt is látszott. Ezt Almanzo Starnak nevezte el. A másik mindenhol fényesen vörös, így Almanzo a Bright nevet adta neki.
    Star és Bright fiatal borjak, még nem múltak egy évesek sem. Kis szarvuk most indult csak növekedésnek a fülük melletti puha szőr alatt. Almanzo megvakargatta a szarvuk körül, mert azt szeretik a borjak. Nedves, tompa orrukat a deszkák közé nyomták, érdes nyelvükkel nyalogattak.
    Almanzo kivett két répát a tehenek etetődobozából, összetörte kisebb darabokra, amiket egyesével oda is adott Starnak és Brightnak.
    Ezután újra fogta a vasvillát, és felmászott a szénakazal tetejére. Sötét volt ott; csupán egy kevés fény szűrődött fel az átlyuggatott bádog lámpásból, amely lelógott középről. Royal és Almanzo nem vihetett be a szénakaakolba lámpást, nehogy véletlenül tüzet okozzanak. Néhány pillanattal később azonban már láttak a derengésben.
    Gyorsan dolgoztak, ahogy ledobálták a szénát a jászlakba. Almanzo hallotta közben, hogy az állatok odalent csámcsogva falatoznak. A szénakazal langyos volt a lenti állások melegétől, a széna édesporosan illatozott. Volt persze valami szaga a lovaknak és a teheneknek, illetve egyfajta gyapjúszaga a birkáknak is. És mielőtt a fiúk még befejezték a jászlak feltöltését, ott volt még a meleg tej jó szaga, amely habosan csurgott apa tejes bödönjeibe.
    Almanzo elővette a saját fejőszékét meg egy bödönt, és odaült Blossom állásához, hogy megfejje. A keze még nem volt elég erős hozzá, hogy egy erős tejelőt megfejjen, de Blossomot és Blossyt meg tudta. Ezek jó, öreg tehenek voltak, a tejet könnyen adták le, ráadásul nagyon ritkán csaptak a csípős farkukkal a szemébe vagy épp borították fel a bödönt hátsó lábukkal.
    Beült hát az oldalukhoz a lábuk közé, s egyenletesen fejni kezdett. Bal, jobb, spricc, spricc! A tejsugarak ferde sugárban spricceltek bele a bödönbe, közben a tehenek felnyalták a gabonát, ropogtatták a répát.
    A pajta macskái az állás sarkához dörgölőzve görbítették fel a hátukat, miközben hangosan doromboltak. Fényesek és kövérek voltak a sok megevett egértől. Az összes pajtacicának nagy füle és hosszú farkincája volt: biztos jelei egy jó egérfogó macskának. Éjjelnappal őrjáratoztak a pajtákban, távol tartva az egereket és a patkányokat az etetőládáktól, fejési idő alatt pedig felnyalintották a meleg tejet az edényükből.
    Amikor Almanzo végzett a fejéssel, megtöltötte a macskák edényeit. Apja bement Blossom állásába a saját bödönével és székével, majd leült, hogy kicsavarja az utolsó, leggazdagabb tejcseppeket is Blossom tőgyéből. De Almanzo már kifejte az összeset. Ekkor apa átment Blossy állásába. Azonnal kijött, és ezt mondta:
    – Fiam, te nagyon jól tudsz fejni!
    Almanzo megfordult, és csak belerúgott a szalmába a földön. Annyira meg volt illetődve, nem is bírt megszólalni. Most már egyedül fejhette a teheneket; apa többet nem ment utána ellenőrizni. Hamarosan már a legnehezebben tejelőket is fejni fogja.
    Almanzo édesapjának barátságos, kacsintós kék szeme volt. Magas férfi, hosszú, puha, barna szakállal és hajjal. Barna gyapjú munkaruhája lelógott, egészen a hosszú csizmája száráig. A ruhája eleje keresztbe vetve széles mellkasán, és erősen megkötve egy övvel a derekánál, ilyenkor a szoknya része rálógott barna nadrágjára.
    Apa fontos ember volt. Jó farmot birtokolt. A vidék legjobb lovaival büszkélkedhetett. Szava mindig biztosíték volt, minden évben tett be pénzt a bankba. Amikor apa Malone-ba utazott, minden városlakó tisztelettel beszélt vele.
    Royal jött a tejes bödönével és a lámpással. Halk hangon megszólalt:
    – Apa, Nagy Bill Ritchie ma az iskolában járt.
    A bádog lámpás lyukai mindent telepöttyöztek apró fényükkel és árnyékukkal. Almanzo látta, hogy apa elkomolyodik: szakállát simogatja, közben lassan rázza a fejét. Almanzo aggodalmasan várt, de apa csak elvette a lámpást, és tett még egy utolsó kört a pajtában, hogy ellenőrizze, minden rendben vane éjszakára. Ezután bementek a házba.
    Kegyetlenül hideg volt. Az este feketén és mozdulatlanul ült, a csillagok aprón szikráztak az égen. Almanzo nagyon örült, hogy végre elértek a nagy konyhába, amelyet a tűz átmelegített, és gyertyafény világított be. Már nagyon éhes volt.
    Lágy vizet melegítettek az esővizes tárolóból a tűzhelyen. Először apa, utána Royal, végül Almanzo ment az ajtó melletti padon lévő mosdótálhoz. Almanzo a hengeres tartón lógó törölközőbe törölközött, majd a fali kis tükör elé állva kettéválasztotta nedves haját, és simára fésülte.
    A konyha tele volt örvénylő és egyensúlyozó abroncsszoknyákkal. Eliza Jane és Alice sietve készítették elő az étkészletet vacsorához. A sülő sonka sós illatától Almanzo gyomra gyötrően megkordult.
    Egy percre megállt az éléskamra ajtaja előtt. Anya épp a tejet szűrte át a hosszú kamra túlsó végében; háttal állt neki. Két oldalánál a polcok tele voltak finom ennivalóval. Tekintélyes, sárga sajtok felhalmozva, juharcukorból készített barna pogácsák, ropogós cipók, frissen sült kenyerek, négy óriási torta, egy teljes polc pedig csak pitével tele. Az egyik pite fel volt vágva, a széle egy kis darabja csábítóan letörve; ezt nem lehetett kihagyni...
    Almanzo már majdnem mozdult érte. Eliza Jane ekkor felkiáltott:
    – Almanzo, hagyd abba! Anya!
    Anya meg sem fordult. Ezt mondta:
    – Hagyd, Almanzo! Elrontod a vacsorád.
    Ez akkora esztelenség volt, hogy Almanzo dühbe gurult tőle. Egy apró falat nem teszi tönkre a vacsorát! Éhezett, és nem engedték meg neki, hogy egyen bármit is, csak ha már az asztalra kitették. Ennek semmi értelme! De persze ezt ő nem tette szóvá anyának; szó nélkül kellett szót fogadnia.
    Kinyújtotta nyelvét Eliza Janere, aki erre nem tudott semmit tenni: mindkét keze tele volt. Majd gyorsan bement az étkezőbe.
    A lámpafény ragyogott. A négyszög alakú melegítőkályha a falba volt építve, apa épp politikáról beszélt Mr. Corseszal. Apa arccal a vacsoraasztal felé fordulva ült, így Almanzo nem mert semmihez sem nyúlni.
    Már a csábító sajtszeletek is ki voltak rakva, egy tálban remegő disznósajt; üvegtálakban dzsemek, zselék és lekvárok, egy magas kancsó tele tejjel, sült bab párolgott egy serpenyőben, mellette ropogós barna, omlós tepertő.
    Ahogy Almanzo végignézett rajtuk, gyomra fájósan korgott még egyet. Nagyot nyelt, és lassan elfordult onnan.
    Az étkező szép volt. A csokoládébarna tapétát zöld csíkok és kicsi, piros virágok sora díszítette, amelyhez anya hozzáillő rongyszőnyeget szőtt. A rongyokat zöldre és csokibarnára festette, ezek közé szőtte a csíkokat, összesodorva a piros és fehér virágminták csíkjait. A magas szekrények a sarkokban tele voltak varázslatos dolgokkal: kagylók, megkövesedett fák, különös kövek és könyvek sora. A középen álló asztal fölött lógott egy légvár. Ezt Alice készítette tiszta, sárga búza szalmájából, szellősen összeillesztve, sarkainál fényes, színes ruhadarabok. Már a legkisebb levegőmozgásra is lengedezett és remegett, ilyenkor a lámpa fénye végigvillant az arany szalmaszálakon.
    Ám Almanzo számára most a legszebb látvány az anyja volt, aki éppen a nagy, fűzfából faragott fatányért hozta be, amely sistergő sonkával lett megrakva.
    Anya alacsony, telt és csinos. Kék a szeme, barna haja, mint a madarak puha szárnya. Borvörös gyapjú ruháján elöl kis piros gombok futottak végig, fehér vászongallérjától egészen fehér kötényéig, amely a derekát fogta át. Széles ruhaujjai úgy lengtek a kék fatányér végeinél, mint nagy, piros harangok. A bejáratnál kicsit megállt, majd rántott egyet magán, mivel az abroncsszoknyája szélesebb volt az ajtónál.
    A sonka illatát Almanzo már alig bírta elviselni.
    Anya az asztalra helyezte a fatányért. Egy pillantással felmérte, minden rendben van-e, és az asztal szépen meg lette terítve. Kötényét levette, a konyhában felakasztotta. Megvárta, amíg apa befejezi, amit Mr. Corse-nak mond. Végül így szólt hozzá:
    – James, a vacsora tálalva.
    Hosszú időnek tűnt, mire mindnyájan helyet foglaltak. Apa az asztalfőre ült, anya az asztal sarkához. Fejet kellett hajtaniuk, mialatt apa isten áldását kérte az ételre. Ezután apa egy kis szünetet tartott, aztán asztalkendőjét bedugta ruhája nyakrészébe.
    Hozzáfogott a tányérok megszedéséhez. Először Mr. Corse tányérjába szedett. Ezután anyáéba. Majd Royal, Eliza Jane, Alice tányérjába szedett. Legvégül Almanzo tányérját rakta meg.
    – Köszönöm – mondta Almanzo. Ez volt
    az egyetlen szó, amit megengedtek, hogy az asztal mellett elhangozzon. A gyerekek ott lehettek, de csöndben kellett maradniuk. Apa, anya, Mr. Corse beszélgethettek, de Royal, Eliza Jane, Alice és Almanzo nem szólhatott.
    Almanzo az édes, puhára sütött babot ette. Evett a sózott disznóhúsból, mely úgy olvadt szét a szájában, mint a vaj. Evett omlós főtt krumplit barna sonkamártással. Evett sonkát. Nagyokat harapott a bársonyos kenyérből, amely lágy vajjal volt megkenve, és a ropogós, arany színű héjából. Elpusztított egy magas kupac fakó fehérrépa pürét, illetve egy dombnyi párolt sárga tököt. Ezután sóhajtott egy nagyot, és mélyebbre tolta asztalkendőjét piros inge nyakába. És evett még szilvalekvárt, eperdzsemet, szőlőkocsonyát, fűszeres pácolt görögdinnyehéjat. Odabent kezdte magát nagyon jól érezni. Lassan betolt még egy hatalmas tökös pitét.
    Apa ezt mondta Mr. Corse-nak:
    – A Hardscrabble fiúk ma iskolában voltak, Royal említette.
    – Igen – válaszolta Mr. Corse.
    – Hallom, azt mondják, ki akarják magát készíteni.
    – Úgy vélem, meg fognak vele próbálkozni – felelte Mr. Corse.
    Apa belefújt a csészealjába. Megkóstolta a teát, kiitta, majd töltött még bele egy keveset.
    – Két másik tanárral már elbántak – mondta. – Tavaly olyan csúnyán bántották Jonas Lane-t, hogy később belehalt.
    – Tudom – válaszolta Mr. Corse. – Jonas Lane és én együtt jártunk iskolába. A barátom volt.
    Apa nem szólt többet.