4. A Szilva-patak partján

1. fejezet: Ajtó a földben

Mivel az alig látható szekérnyomok véget értek a prérin, papa megállította a lovakat.
Az ekhós szekér megállt, Jack azonnal lefeküdt alá az árnyékba. Lehasalt a fűbe, két mellső lábát kinyújtotta. Fejét szőrös lábai közé hajtotta. Teljesen elnyúlt, csupán füleit mozgatta.
Jack sok-­sok napon át vándorolt a kocsi alatt. Végigkutyagolt a kicsi rönkháztól az indiánok lakta vidékig, keresztül Kansasen, át Missouri és Iowa államokon, végig a hosszú úton, egészen Minnesotáig. Megtanulta már, hogy azonnal lepihenjen, ahogy a szekér megáll.
Laura és Mary felugrott a kocsiban. Lábuk már fáradt volt és elgémberedett a mozdulatlanságban.
– Ez lesz az a hely – szólalt meg papa. – Fél mérföldre vagyunk Nelsonéktól, a patak mellett.
Laura nem látta a patakot. A füves partot látta, azon túl egy fűzfasor tetejét, mely lágyan ringatózott a szélben. Máshol csupán a préri füve fodrozódott, egészen az ég vízszintes aljáig.
– Valami istállóféle van arra – folytatta papa, amikor a szekér ponyvája alól körülkémlelt. – De hol a ház?
Laura majd kiugrott a bőréből, úgy megijedt. Egy férfi állt a lovak mellett. Eddig senkit nem láttak maguk körül, ám az a férfi hirtelen ott termett. A haja halványszőke, kerek arca olyan vörös, mint az indiánoké, szeme természetellenesen fakó. Jack morogni kezdett.
– Marad, Jack! – szólt rá papa. – Maga Mr. Hanson? – kérdezte tőle.
– Ja – felelte a férfi.
Papa lassan és hangosan beszélt:
– Úgy hallottam, nyugatra akar menni. Maga árulja a helyet?
A férfi lassan végigmustrálta a szekeret. Megnézte a musztángokat, Petet és Pattyt. Azután szólalt csak meg:
– Ja.
Papa leszállt a bakról, mama hátraszólt:
– Lemászhattok és futkározhattok, lányok, tudom, hogy már elgémberedtetek a sok ülésben!
Jack azonnal felkelt, amikor Laura a szekér kerekén mászni kezdett lefelé, de addig a kocsi alatt kellett maradnia, amíg papa nem szól neki. Csak nézte Laurát, ahogy egy kis ösvényen végigszalad.
Az ösvény a napsütötte fűben vezetett a part széléig. Odalent csörgedezett a patak, hullámzott és ragyogott a napfényben. A fűzfák a patakon túl nőttek.
Az ösvény fordult egyet a part szélén, aztán a füves parthoz közel maradva vitt tovább ferdén lefelé. A magas part falként emelkedett mellette.
Laura óvatosan elindult lefelé. Mellette a part egyre magasodott, végül a szekeret is eltakarta előle. Csupán a magas ég maradt fölötte, és odalent a víz csobogva mesélt önmagának. Laura egy lépéssel továbbment, azután még egyet. Az ösvény egy vízszintes, kiszélesedő helyen ért véget, ahol újra fordult egyet, majd lépcsőkben folytatódott a patakig. És akkor Laura megpillantotta az ajtót.
A füves partban állt, ahol az ösvény fordult. Éppen olyan volt, mint egy ház ajtaja, de ami mögötte volt, az mind a földben rejtőzött. Az ajtó zárva.
Előtte két hatalmas, csúf pofájú kutya feküdt. Észrevették Laurát, és felemelkedtek.
Laura villámgyorsan futott vissza, felfelé az ösvényen a biztonságos szekérhez. Mary mellette állt, Laura odasúgta neki:
– Egy ajtó van a földben és két kutya... – visszanézett. A kutyák közeledtek.
Ekkor Jack mélyen morogni kezdett a kocsi alatt. Ádáz fogait vicsorogva mutatta azoknak a kutyáknak.
– A maga kutyái? – kérdezte papa Mr. Hansontól. A férfi megfordult, és olyan szavakat mondott, amit Laura nem értett. De a kutyák megértették. Egyik a másik után lassan visszasompolyogott a part szélére, majd eltűntek szem elől.
Papa és Mr. Hanson lassan elsétáltak az istálló felé. Az istálló kicsi volt, és nem rönkből épült. A falait fű borította, és a tetőn is fű nőtt, mely hullámzott a szélben.
Laura és Mary a szekér mellett maradtak Jackkel. A hajladozó és hullámzó préri füvét nézték, amin sárga virágok bólogattak. Madarak szálltak föl-alá a fűben. Az ég magas volt, pereme leért a kerek föld távoli széléig.
Amikor papa és Mr. Hanson visszaértek, papa hangját hallották:
– Rendben van, Hanson! Holnap bemegyünk a városba, és elintézzük a papírokat. Ma éjjel itt táborozunk.
– Ja, ja – értett vele egyet Mr. Hanson.
Papa a kocsira emelte Maryt és Laurát, majd kihajtottak a prérire. Elmondta mamának, hogy Petet és Pattyt elcserélte a telekért Mr. Hansonnal. Illetve odaadta Bunnyt is, az öszvércsikót és a szekérponyvát, cserébe Mr. Hanson terméséért és az ökrökért.
Kifogta Petet és Pattyt, hogy a pataknál megitassa őket. Aztán kipányvázta a lovakat, és segített mamának tábort verni éjszakára. Laura nem szólt. Nem akart játszani, és nem volt éhes sem, amikor együtt vacsoráztak a tábortűz mellett.
– Utolsó éjszakánk a szabadban – jelentette ki papa. – Holnap újra letelepszünk. A ház a patakparton van, Caroline.
– Ó, Charles – szólalt meg mama. – Egy üregház. Még soha nem kellett földbe vájt lyukban laknunk.
– Szerintem nagyon tisztának fogod találni – felelte papa. – A norvégok tiszta emberek. Kuckós lesz télre, ami már nincs messze.
– Hát igen, jó lenne letelepedni, mielőtt leesik a hó – értett egyet mama.
– Csak addig, amíg learatom az első búzatermést. Azután lesz egy jó kis házunk, lesznek lovaim, és talán még egy bricskánk is. Ez nagyon jó búzatermő vidék, Caroline! A föld gazdag, sík, sehol egy fa vagy kő, amivel küzdeni kéne. Nem értem, Hanson miért vetett be csak ilyen kevés földet. Vagy szárazság lehetett, vagy Hanson nem farmer, a búzája gyenge és könnyű.
A tűz fényén túl Pet, Patty és Bunny legelték a füvet. Éles hangon, recsegve harapdáltak, majd megállva belebámultak a sötétségbe, és a közeli csillagok tündöklését nézték. Békésen csapdostak farkukkal. Nem tudták, hogy elcserélték őket.
Laura már nagy lány volt: hét éves. Túl nagy a síráshoz. Mégsem bírta megállni:
– Papa, muszáj volt odaadnod Petet és Pattyt? Muszáj volt?
Papa magához vonta, karjával átölelte.
– Miért baj, Kisbogár? – kérdezte. – Hisz Pet és Patty utazni szeretnek, ők kis indián pónik, Laura, a szántás nem nekik való munka. Sokkal boldogabbak lesznek, ha nyugat felé vándorolhatnak. Nem tarthatod itt őket, hogy a szívük szakadjon meg a szántásban. Pet és Patty továbbmennek, én pedig feltörök egy jókora talajt ezekkel a nagy ökrökkel, hogy jövő tavaszra előkészítsem a búzának. Egy jó búzatermés, és több pénzünk lesz, mint valaha volt, Laura. Akkor megint lesznek lovaink, új ruháink és mindenünk, amit csak szeretnénk.
Laura nem szólt semmit. Papa ölelő karjai közt megnyugodott, de nem vágyott semmi másra, csak hogy megtarthassák Petet, Pattyt és Bunnyt, a hosszú fülű csikót...

2. fejezet: A ház a földben

Másnap kora reggel papa és Mr. Hanson leszedték az ekhós szekér ponyváját és íveit, azután áttették Mr. Hanson szekerére. Majd a földházból kihordtak mindent, felvitték a partra, és betették a fedett szekérbe.
Mr. Hanson felajánlotta, hogy a holmikat segít nekik behurcolni a szekérből a földházba, de mama azt mondta:
– Nem, Charles. Mi majd mindent bepakolunk, mire visszajössz.
Így hát papa befogta Petet és Pattyt Mr. Hanson kocsija elé, Bunnyt mögé kötötte. Végül Mr. Hansonnal elindultak a városba.
Laura nézte, ahogy Pet, Patty és Bunny eltűnik. A szeme szúrni kezdett, a torka fájdalmasan összeszorult. Pet és Patty megemelve tartották nyakukat, sörényük és farkuk lobogott a szélben. Vidáman ügettek tova, nem tudták, hogy ők már soha többé nem jönnek vissza.
A patak önmagának énekelt a fűzfák között, és a puha szél lágyan ringatta a füvet a part tetején. A nap hét ágra sütött, a szekér körül pedig ott volt a tiszta, széles tér, amely felderítésre vár.
Elsőként Jacket oldották el a keréktől. Mr. Hanson két kutyája már elment, így Jack szabadon szaladgálhatott fel-alá, amerre akart. Olyan boldog lett, hogy folyton Laurára ugrált, és az arcát nyaldosta, ettől aztán Laura folyton fenékre huppant. Majd lefutott az ösvényen, Laura szaladt utána.
Mama magához vette Carrie-t.
– Gyere, Mary, nézzük meg a földházat!
Jack ért elsőként az ajtóhoz. Az nyitva állt. Benézett, és bevárta Laurát.
Az ajtó körül mindenütt zöld kúszónövények nőttek ki a füves falból, amit mindenhol virágok borítottak. Vörös, kék, lila, rózsaszínű, fehér és csíkos virágok, ajkuk szélesre nyílva, mintha a reggelnek énekelnének dicshimnuszt. Hajnalkák voltak.
Laura ezek alatt a daloló virágok alatt lépett be a házba. Egyetlen helyiség volt, belül minden fehér. A kemény földfalak lesimítva, fehérre meszelve.
Amikor mama és Mary megálltak az ajtó előtt, kissé sötétebb lett. Egy aprócska olajozott-papír ablak volt az ajtó mellett. De a fal olyan vastag volt, hogy a fény az ablakból csupán az ablak vájatáig ért.
A bejárat fala gyeptéglákból épült. Mr. Hanson kiásta a házát, majd a prériből vágott ki rögöket, és egymásra fektetve építette fel belőlük a falat. Masszív, igen vastag fal, benne repedés egy szál sem. Semmilyen hideg be nem jutott azon a falon.
Mama meg volt elégedve.
– Bár kicsi, de tiszta és kellemes – felnézett a mennyezetre. – Nézzétek, lányok!
A mennyezet szénából készült. Fűzfaágak szőtték át, a gallyakat egymásba fonták, és a széna, amellyel befedték, itt-ott kilátszott alatta.
– Nos hát – szólalt meg mama.
Együtt felmentek az ösvényen, és megálltak a ház tetején. Senki nem gondolta volna, hogy az egy háztető. Fű nőtt rajta, amely a szélben hullámzott, éppúgy, mint a többi fű is a patak körül.
– Istenem! – mondta mama. – Bárki elsétálhat a ház fölött, és nem is tudja, mi van alatta.
Laura ekkor észrevett valamit. Lehajolt, hogy a füvet kettéhajtsa a kezével, s ekkor felsikkantott:
– Megtaláltam a kályhacső lyukát! Nézd, Mary, nézd!
Mama és Mary odaálltak, hogy jobban lássák, még Carrie is kihajolt mama karjából meglesni, Jack is odatolakodott. Egyenesen leláttak a fehérre meszelt helyiségbe a fű alatt.
Addig nézték ezt, amíg mama újra meg nem szólalt:
– Kisöpörjük a házat, mielőtt papa megjön! Mary, Laura, hozzátok a vizes vödröket!
Mary a nagy, Laura a kis vödröt hozta, majd lementek újra az ösvényen. Jack előttük futott, aztán elfoglalta helyét az ajtó mellett.
Mama talált egy fűzfaseprűt az egyik sarokban, amivel a falat óvatosan lesöpörte. Mary Carrie-re vigyázott, nehogy az beleessen a patakba, Laura pedig a kis vödörrel a vízhez ment.
Leszökdécselt a lépcsőkön, egészen egy kis fahídig, amely a patakon vezetett át. A híd egyetlen széles palló volt. A másik vége egy fűzfa alá nyúlt be.
A magas füzeken végig karcsú levelek rezegtek az égig, a fa körül kis füzek nőttek csomókban. Elborították a földet, árnyas hely volt, száraz és tiszta. Az ösvény továbbvezetett közöttük egy kicsiny forráshoz, ahol hideg, kristálytiszta víz csordogált egy aprócska medencébe, onnan csörgedezve tovább a patakba.
Laura teletöltötte kis vödrét, és indult is visszafelé, át a gyaloghídon, fel a lépcsőkön. Oda-vissza járt, hogy a kis vödörrel feltöltse a nagy vödröt vízzel, ami egy padon állt az ajtónál.
Ezután segített mamának a kocsiról mindent lehordani, amit csak elbírtak. Már majdnem mindent lecipeltek a földházba, amikor papa jött élénken lefelé az ösvényen. Egy kis bádog kályhát és két kályhacsövet hozott magával.
– Húúúhh! – mondta, amikor lerakta. – Örülök, hogy csak három mérföldet kellett cipelnem. Gondold csak el, Caroline: a város csupán három mérföld ide! Egy kellemes séta. Hanson már nyugat felé jár, a hely meg a miénk. Hogy tetszik, Caroline?
– Tetszik – jelentette ki mama. – Csak azt nem tudom, mi legyen az ágyaljakkal. Nem szeretném a földre tenni.
– Miért, mi a baj vele? – kérdezte papa. – Eddig is a földön aludtunk.
– Az egészen más. Nem szeretnék a házban is a földön aludni.
– Hát ezt megoldjuk hamarosan – felelte papa. – Vágok ki egy pár fűzfagallyat, amit szétterítünk a földön az ágyaljak alatt, csak ma éjjelre. Holnap pedig keresek egyenes fűzfasuhángokat, és készítek ágykereteket.
Fogta a fejszéjét, és fütyülve indult el felfelé az ösvényen, át a ház tetején és lefelé a lejtőn a patak felé. Egy kis völgy terült el ott, ahol a fűz sűrűn nőtt a patak mentén.
Laura máris a sarkában lépdelt.
– Hadd segítsek, papa! – lihegte. – Én is tudok hozni egy párat!
– Már hogyne tudnál! – nézett le rá csillogó szemekkel papa. – El is kél a segítség, amikor egy férfi nagy fába vágja a fejszéjét!
Papa sokszor mondogatta: nem is tudja, hogyan boldogulna Laura nélkül. Hiszen segített ő már neki ajtót készíteni még a rönkházban, az indiánok lakta területen. Most pedig segít a soklevelű fűzfagallyakat vinni, és szétteríteni a padlón. Miután végeztek, elkísérte papát az istállóhoz is.
Az istálló négy fala gyeptéglából állt, a teteje fűzfavesszőből és szénából készült, amelyet szintén gyeppel fedtek be. A tető olyan alacsonyra sikerült, hogy papa feje beleért, ha odabent felegyenesedett. Egy jászol is volt még bent, hozzá kikötve a két ökör. Az egyik egy nagy termetű, szürke ökör, rövid szarvakkal és szelíd szemekkel. A másik valamivel kisebb, ádáz, hosszú szarvú, vad szemű. Ez utóbbi fényes vörösesbarna mindenütt.
– Helló Bright – köszönt neki papa. – Hát te hogy vagy, Pete, öreg cimbora? – kérdezte a nagy ökröt, s lágyan megpaskolta. – Menj hátrébb kicsit, Laura – mondta –, amíg nem tudjuk, hogyan viselkednek ezek a marhák! Le kell vinnünk őket megitatni.
Kötelet vetett a szarvuk köré, és kivezette őket az istállóból. Azok engedelmesen követték lefelé a lejtőn a vízszintes ösvényre, mely zöld sás között vezetett, át a patak lapályos oldalához. Laura lassan követte őket. Az ökrök lába esetlen volt, a patájuk középen hasított. Orruk nagy és nedves.
Laura az istálló előtt várt, amíg papa bent kiköti őket a jászol elé. Együtt sétáltak vissza a földházhoz.
– Papa! – szólalt meg vékonyka hangon. – Pet és Patty tényleg nyugatra akarnak menni?
– Igen, Laura.
– Ó, papa! – mondta erre, hangja megremegett. – Én nem hiszem, hogy meg tudnám szeretni ezeket a marhákat… nagyon.
Papa vigasztalva fogta nagy kezébe kezét.
– Azt kell tennünk, ami a lehető legjobb, és nem szabad miatta zsörtölődnünk. Ha már meg kell tennünk valamit, a legjobb, ha ahhoz vidáman állunk hozzá. És egy napon újra lesznek majd lovaink.
– Mikor lesz az, papa? – kérdezte.
– Amikor az első búzatermést learattuk.
Visszamentek a földházba. Mama jókedvű volt, Mary és Carrie már megmosakodtak, megfésülködtek, és mindent szépen rendbe raktak. Az ágyaljakat a fűzfavesszők fölé tették, a vacsora is elkészült.
Étkezés végeztével mind kiültek az ösvény elé az ajtóba. Papa és mama egy-egy dobozra ült. Carrie álmosan ölelte át mamát, Mary és Laura pedig a kemény ösvényen ült, lábuk lelógott meredek oldalán. Jack háromszor megfordult maga körül, majd fejét Laura térdének támasztva lefeküdt.
Csendesen ültek, nézték Plum Creeket, a fűzfákat és a napot, ahogy messze nyugaton alábukik, túl a préri földjén.
Végül mama nagyot sóhajtott.
– Minden olyan nyugalmas és békés itt. Nem lesznek farkasok és indiánok, hogy üvöltsenek. Nem is tudom, mikor éreztem magamat utoljára ekkora biztonságban és nyugalomban.
Papa álmatag hangon válaszolt:
– Elég biztonságban vagyunk. Itt nem történhet semmi.
A békés színek körülvették az ég peremét. A füzek lélegeztek, és a víz önmagának mesélt az alkonyatban. A vidék sötétszürkévé változott. Az ég világosszürke lett, a csillagok pedig kezdtek felragyogni.
– Alvásidő – szólalt meg mama. – És még egy különlegesség is van: eddig soha nem aludtunk földházban. – Felnevetett, és papa lágyan vele nevetett.
Laura az ágyban fekve hallgatta, hogyan beszél a víz, hogy suttognak a füzek. Szívesebben aludt volna a szabadban, mintsem ebben a föld alá ásott házban kelljen a biztonságban aludnia; még akkor is, ha közben farkasok üvöltését kellene hallgatni...

Vásárlás után letölthető!