2. fejezet: A ház a földben
Másnap kora reggel papa és Mr. Hanson leszedték az ekhós szekér ponyváját és íveit, azután áttették Mr. Hanson szekerére. Majd a földházból kihordtak mindent, felvitték a partra, és betették a fedett szekérbe.
Mr. Hanson felajánlotta, hogy a holmikat segít nekik behurcolni a szekérből a földházba, de mama azt mondta:
– Nem, Charles. Mi majd mindent bepakolunk, mire visszajössz.
Így hát papa befogta Petet és Pattyt Mr. Hanson kocsija elé, Bunnyt mögé kötötte. Végül Mr. Hansonnal elindultak a városba.
Laura nézte, ahogy Pet, Patty és Bunny eltűnik. A szeme szúrni kezdett, a torka fájdalmasan összeszorult. Pet és Patty megemelve tartották nyakukat, sörényük és farkuk lobogott a szélben. Vidáman ügettek tova, nem tudták, hogy ők már soha többé nem jönnek vissza.
A patak önmagának énekelt a fűzfák között, és a puha szél lágyan ringatta a füvet a part tetején. A nap hét ágra sütött, a szekér körül pedig ott volt a tiszta, széles tér, amely felderítésre vár.
Elsőként Jacket oldották el a keréktől. Mr. Hanson két kutyája már elment, így Jack szabadon szaladgálhatott fel-alá, amerre akart. Olyan boldog lett, hogy folyton Laurára ugrált, és az arcát nyaldosta, ettől aztán Laura folyton fenékre huppant. Majd lefutott az ösvényen, Laura szaladt utána.
Mama magához vette Carrie-t.
– Gyere, Mary, nézzük meg a földházat!
Jack ért elsőként az ajtóhoz. Az nyitva állt. Benézett, és bevárta Laurát.
Az ajtó körül mindenütt zöld kúszónövények nőttek ki a füves falból, amit mindenhol virágok borítottak. Vörös, kék, lila, rózsaszínű, fehér és csíkos virágok, ajkuk szélesre nyílva, mintha a reggelnek énekelnének dicshimnuszt. Hajnalkák voltak.
Laura ezek alatt a daloló virágok alatt lépett be a házba. Egyetlen helyiség volt, belül minden fehér. A kemény földfalak lesimítva, fehérre meszelve.
Amikor mama és Mary megálltak az ajtó előtt, kissé sötétebb lett. Egy aprócska olajozott-papír ablak volt az ajtó mellett. De a fal olyan vastag volt, hogy a fény az ablakból csupán az ablak vájatáig ért.
A bejárat fala gyeptéglákból épült. Mr. Hanson kiásta a házát, majd a prériből vágott ki rögöket, és egymásra fektetve építette fel belőlük a falat. Masszív, igen vastag fal, benne repedés egy szál sem. Semmilyen hideg be nem jutott azon a falon.
Mama meg volt elégedve.
– Bár kicsi, de tiszta és kellemes – felnézett a mennyezetre. – Nézzétek, lányok!
A mennyezet szénából készült. Fűzfaágak szőtték át, a gallyakat egymásba fonták, és a széna, amellyel befedték, itt-ott kilátszott alatta.
– Nos hát – szólalt meg mama.
Együtt felmentek az ösvényen, és megálltak a ház tetején. Senki nem gondolta volna, hogy az egy háztető. Fű nőtt rajta, amely a szélben hullámzott, éppúgy, mint a többi fű is a patak körül.
– Istenem! – mondta mama. – Bárki elsétálhat a ház fölött, és nem is tudja, mi van alatta.
Laura ekkor észrevett valamit. Lehajolt, hogy a füvet kettéhajtsa a kezével, s ekkor felsikkantott:
– Megtaláltam a kályhacső lyukát! Nézd, Mary, nézd!
Mama és Mary odaálltak, hogy jobban lássák, még Carrie is kihajolt mama karjából meglesni, Jack is odatolakodott. Egyenesen leláttak a fehérre meszelt helyiségbe a fű alatt.
Addig nézték ezt, amíg mama újra meg nem szólalt:
– Kisöpörjük a házat, mielőtt papa megjön! Mary, Laura, hozzátok a vizes vödröket!
Mary a nagy, Laura a kis vödröt hozta, majd lementek újra az ösvényen. Jack előttük futott, aztán elfoglalta helyét az ajtó mellett.
Mama talált egy fűzfaseprűt az egyik sarokban, amivel a falat óvatosan lesöpörte. Mary Carrie-re vigyázott, nehogy az beleessen a patakba, Laura pedig a kis vödörrel a vízhez ment.
Leszökdécselt a lépcsőkön, egészen egy kis fahídig, amely a patakon vezetett át. A híd egyetlen széles palló volt. A másik vége egy fűzfa alá nyúlt be.
A magas füzeken végig karcsú levelek rezegtek az égig, a fa körül kis füzek nőttek csomókban. Elborították a földet, árnyas hely volt, száraz és tiszta. Az ösvény továbbvezetett közöttük egy kicsiny forráshoz, ahol hideg, kristálytiszta víz csordogált egy aprócska medencébe, onnan csörgedezve tovább a patakba.
Laura teletöltötte kis vödrét, és indult is visszafelé, át a gyaloghídon, fel a lépcsőkön. Oda-vissza járt, hogy a kis vödörrel feltöltse a nagy vödröt vízzel, ami egy padon állt az ajtónál.
Ezután segített mamának a kocsiról mindent lehordani, amit csak elbírtak. Már majdnem mindent lecipeltek a földházba, amikor papa jött élénken lefelé az ösvényen. Egy kis bádog kályhát és két kályhacsövet hozott magával.
– Húúúhh! – mondta, amikor lerakta. – Örülök, hogy csak három mérföldet kellett cipelnem. Gondold csak el, Caroline: a város csupán három mérföld ide! Egy kellemes séta. Hanson már nyugat felé jár, a hely meg a miénk. Hogy tetszik, Caroline?
– Tetszik – jelentette ki mama. – Csak azt nem tudom, mi legyen az ágyaljakkal. Nem szeretném a földre tenni.
– Miért, mi a baj vele? – kérdezte papa. – Eddig is a földön aludtunk.
– Az egészen más. Nem szeretnék a házban is a földön aludni.
– Hát ezt megoldjuk hamarosan – felelte papa. – Vágok ki egy pár fűzfagallyat, amit szétterítünk a földön az ágyaljak alatt, csak ma éjjelre. Holnap pedig keresek egyenes fűzfasuhángokat, és készítek ágykereteket.
Fogta a fejszéjét, és fütyülve indult el felfelé az ösvényen, át a ház tetején és lefelé a lejtőn a patak felé. Egy kis völgy terült el ott, ahol a fűz sűrűn nőtt a patak mentén.
Laura máris a sarkában lépdelt.
– Hadd segítsek, papa! – lihegte. – Én is tudok hozni egy párat!
– Már hogyne tudnál! – nézett le rá csillogó szemekkel papa. – El is kél a segítség, amikor egy férfi nagy fába vágja a fejszéjét!
Papa sokszor mondogatta: nem is tudja, hogyan boldogulna Laura nélkül. Hiszen segített ő már neki ajtót készíteni még a rönkházban, az indiánok lakta területen. Most pedig segít a soklevelű fűzfagallyakat vinni, és szétteríteni a padlón. Miután végeztek, elkísérte papát az istállóhoz is.
Az istálló négy fala gyeptéglából állt, a teteje fűzfavesszőből és szénából készült, amelyet szintén gyeppel fedtek be. A tető olyan alacsonyra sikerült, hogy papa feje beleért, ha odabent felegyenesedett. Egy jászol is volt még bent, hozzá kikötve a két ökör. Az egyik egy nagy termetű, szürke ökör, rövid szarvakkal és szelíd szemekkel. A másik valamivel kisebb, ádáz, hosszú szarvú, vad szemű. Ez utóbbi fényes vörösesbarna mindenütt.
– Helló Bright – köszönt neki papa. – Hát te hogy vagy, Pete, öreg cimbora? – kérdezte a nagy ökröt, s lágyan megpaskolta. – Menj hátrébb kicsit, Laura – mondta –, amíg nem tudjuk, hogyan viselkednek ezek a marhák! Le kell vinnünk őket megitatni.
Kötelet vetett a szarvuk köré, és kivezette őket az istállóból. Azok engedelmesen követték lefelé a lejtőn a vízszintes ösvényre, mely zöld sás között vezetett, át a patak lapályos oldalához. Laura lassan követte őket. Az ökrök lába esetlen volt, a patájuk középen hasított. Orruk nagy és nedves.
Laura az istálló előtt várt, amíg papa bent kiköti őket a jászol elé. Együtt sétáltak vissza a földházhoz.
– Papa! – szólalt meg vékonyka hangon. – Pet és Patty tényleg nyugatra akarnak menni?
– Igen, Laura.
– Ó, papa! – mondta erre, hangja megremegett. – Én nem hiszem, hogy meg tudnám szeretni ezeket a marhákat… nagyon.
Papa vigasztalva fogta nagy kezébe kezét.
– Azt kell tennünk, ami a lehető legjobb, és nem szabad miatta zsörtölődnünk. Ha már meg kell tennünk valamit, a legjobb, ha ahhoz vidáman állunk hozzá. És egy napon újra lesznek majd lovaink.
– Mikor lesz az, papa? – kérdezte.
– Amikor az első búzatermést learattuk.
Visszamentek a földházba. Mama jókedvű volt, Mary és Carrie már megmosakodtak, megfésülködtek, és mindent szépen rendbe raktak. Az ágyaljakat a fűzfavesszők fölé tették, a vacsora is elkészült.
Étkezés végeztével mind kiültek az ösvény elé az ajtóba. Papa és mama egy-egy dobozra ült. Carrie álmosan ölelte át mamát, Mary és Laura pedig a kemény ösvényen ült, lábuk lelógott meredek oldalán. Jack háromszor megfordult maga körül, majd fejét Laura térdének támasztva lefeküdt.
Csendesen ültek, nézték Plum Creeket, a fűzfákat és a napot, ahogy messze nyugaton alábukik, túl a préri földjén.
Végül mama nagyot sóhajtott.
– Minden olyan nyugalmas és békés itt. Nem lesznek farkasok és indiánok, hogy üvöltsenek. Nem is tudom, mikor éreztem magamat utoljára ekkora biztonságban és nyugalomban.
Papa álmatag hangon válaszolt:
– Elég biztonságban vagyunk. Itt nem történhet semmi.
A békés színek körülvették az ég peremét. A füzek lélegeztek, és a víz önmagának mesélt az alkonyatban. A vidék sötétszürkévé változott. Az ég világosszürke lett, a csillagok pedig kezdtek felragyogni.
– Alvásidő – szólalt meg mama. – És még egy különlegesség is van: eddig soha nem aludtunk földházban. – Felnevetett, és papa lágyan vele nevetett.
Laura az ágyban fekve hallgatta, hogyan beszél a víz, hogy suttognak a füzek. Szívesebben aludt volna a szabadban, mintsem ebben a föld alá ásott házban kelljen a biztonságban aludnia; még akkor is, ha közben farkasok üvöltését kellene hallgatni...