Termék részletek


5. Az Ezüst-tó partján

-11%
5. Az Ezüst-tó partján
  • 5. Az Ezüst-tó partján
  • 5. Az Ezüst-tó partján
3 250 Ft
Ünnepi ár: 2 880 Ft
Kezdete: 2019.11.05   Vége: 2019.12.18
Akcióból hátralévő idő:
Értékelés:

Ajándék: a könyvben szereplő dalok hanganyaga mp3 formátumban (letölthető)

Olvassa el a teljes 1. és 2. fejezetet a fülekre kattintva

  • Laura Ingalls Wilder kilencrészes Kicsi ház sorozatának ötödik kötete először 1939-­ben látott napvilágot.
    A történet a Szilva-­patak partján folytatódik.
    A család új taggal gyarapodik, megszületik a kicsi Grace. Miután skarlátot kaptak, a betegség következtében Mary megvakul. Docia néni meglátogatja a családot, és rábeszélésére papa elhatározza: Hi bácsi vasúti táborában kezd el dolgozni Dél-­Dakotában. Mivel Mary túl gyenge az utazáshoz, ezért papa előremegy az ekhós szekéren. Aznap, amikor papa elindul, Jack, a szeretett kutya álmában elpusztul. Ez az esemény komoly fordulópont Laura gyermeki életében, serdülővé válik. Pár hónappal később a család, hátrahagyva házukat, vonattal megy papa után. Laura életében először ül vonaton. Az utazás nagy izgalommal tölti el őket. Alden tiszteletes váratlanul meglátogatja a családot új lakhelyén, és azt javasolja, Mary járjon az iowai vakok iskolájába. Laura döntésre jut: tanítani fog, ezzel segítve Mary iskoláztatását…
    Így folytatódik a kilencrészes regénysorozat ötödik kötete.
    E népszerű könyvsorozatot több mint 40 nyelvre fordították le, világszerte 60 millió példányban jelent meg. Ajánljuk minden korosztály számára ezt az élménydús családi olvasmányt.

     

    Kiadó: Pioneer Publishing
    420 oldal
    Cérnafűzött kötés
    Kemény táblás
    Megjelenés dátuma: 2016. június 17.
    Új fordítás: Pioneer Publishing Kft.
    ISBN 978-615-80296-4­-3

     

    Kedvezményes árú szállítás Romániába, Szlovákiába, Ausztriába is!

    A könyv elérhető még az Anima könyvesboltokban.

  • Átlagos értékelés
    517
    17
    Vaczkóné Zsuzsi
    Imádtam ezt a részt is. :) Alig várom, hogy még a hátralévőket is megszerezzem és elolvassam.
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    16
    rafaelo0824
    Végre magyarul! Végig izgultam a kis (mármint már egy fővel nagyobb) családért, Mary vaksága igazán szíven ütött, de jó látni, mennyire méltósággal viseli, mint minden problémát. Ingallsék most is nagyon élelmesek, remélem, hogy most már igazán rájuk talál a szerencse. Ó, és még ha csak egy pillanatra is, de felbukkant Almanzo végre.

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    15
    Balogh Zita
    Az összes könyv igényes kívül-belül, köszönöm!
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    14
    Scsur Ágnes
    Kedves Timi!
    Befejeztem mind az 5 kötet olvasását. Mindegyik nagyon tetszett. Ezúton is szeretném megköszönni, hogy kiadjátok mind a 9 kötetet és ha jól tudom, utána még más könyveket is. Kívánok további jó munkát és kellemes adventi készülődést!
    Üdv: Ági

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    13
    Tóth-Pap Judit
    Szép napot kívánok!
    Szeretnék dicsekedni!
    Meg kaptam az 5- ik kötetett is névnapomra a fiamtol, nagyon örülök és meg mutatom a teljes készletem is. Örülök és köszönöm , hogy lehetővé tettétek az elérhetőséget. Üdv Judit

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
  • Cikkszám
    173966
  • 1. fejezet: Váratlan vendég

    Laura egy reggel éppen mosogatott, amikor a jó öreg Jack, aki az ajtó előtt feküdt a napsütésben, morogni kezdett. Ezzel jelezte: jön valaki! Ahogy Laura kinézett, egy bricskát pillantott meg, amely akkor kelt át a Szilva-patak kavicsos gázlóján.
    – Mama! Egy idegen nő tart erre.
    Mama sóhajtott. Szégyellte a ki nem takarított házat, és Laura is. De mama túl gyenge volt még, Laura túl fáradt és mind túl szomorúak ahhoz, hogy most ezzel törődjenek.
    Mary, Carrie, Grace baba és mama skarlátot kaptak. Mivel a patak túloldalán lakó Nelsonék is vörhenyesek lettek, így nem volt senki, aki segíthetett volna papának és Laurának. A doktor mindennap meglátogatta őket; papának fogalma sem volt róla, hogyan fogja tudni kifizetni a számlákat. És ami mind közül a legrosszabb: a láz ráhúzódott Mary szemére, és Mary megvakult.
    Már képes volt felülni, és takarókba burkolózva mama régi hintaszékében gubbasztott. Az alatt a hosszú idő alatt, ahogy egyik hét múlt a másik után, és amikor még egy kissé látott, de mindig egyre kevesebbet, soha nem sírt. Mostanra már a legerősebb fényt sem látta. Ő mégis mindvégig higgadt maradt és bátor.
    Csodálatos arany haja eltűnt. Papának le kellett borotválnia a láz miatt, és szegény kopaszra nyírt fejével úgy nézett ki, mint egy fiú. Kék szeme még mindig gyönyörű volt, de már világtalan, és Mary nem tudott úgy ránézni Laurára, hogy Laura szavak nélkül is tudja, mit gondol.
    – Vajon ki lehet az ilyen reggeli órában? – tűnődött Mary, ahogy fülét a bricska zörgésének hangja felé fordította.
    – Egy idegen nő ül a bricskán. Barna főkötőben van, és egy pej lovat hajt – felelte Laura. Papa azt kérte, Laura legyen Mary szeme.
    – Szerinted mi legyen ebédre? – kérdezte mama. Olyan ebédet értett ez alatt, amikor vendég érkezik, és ebédre is ott marad.
    Kenyér, melasz és krumpli volt otthon. Tulajdonképpen ez volt minden. Tavasz volt még, a kerti zöldségekhez még korán; a tehén nem tejelt, és a tyúkok sem kezdték el tojni nyári tojásaikat. Kevés hal maradt a Szilva-patakban. Még a kis vattapamacs farkú nyulakat is levadászták, így nagyon megritkultak.
    Papának egyáltalán nem tetszett az ilyen leöregített és lehasznált vidék, ahol már vadászni is alig lehet. Nyugatra akart menni. Idestova két éve, hogy nyugat felé akar továbbállni, és ott letelepedni, de mama nem akarta elhagyni ezt a már betelepült részt. S persze pénzük sem volt. Papa csupán két igen gyenge termést tudott learatni a búzából, mióta a szöcskék idejöttek; épphogy sikerült kilábalnia az adósságból, most pedig itt van a doktor számlája.
    Laura határozottan válaszolt:
    – Ami nekünk jó, az megfelel másnak is!
    A bricska megállt, az idegen nő még benne ülve nézte Laurát és mamát, akik az ajtóban álltak. Csinosan mutatott takaros, barna kartonruhájában és főkötőjében. Laura szégyellte magát így mezítláb és lógó ruhájában, fésületlen hajjal. Ekkor mama lassan megszólalt:
    – Istenem… Docia!
    – Kíváncsi voltam, megismertek-e – mondta a nő. – Jó sok víz lefolyt a híd alatt, mióta elhagytátok Wisconsint.
    Ő volt az a csinos Docia néni, aki azt a ruhát viselte, amit réges-régen a wisconsini nagy erdőben a cukortánckor, ami olyan volt, mint valami igazi földi szeder.
    Mostanra férjhez ment. Egy özvegyemberhez ment hozzá, akinek két gyermeke volt. A férje vállalkozó, és az új vasútvonalon dolgozik nyugaton. Docia néni teljesen egyedül utazott a bricskán Wisconsintól egészen a vasúti táborhelyig, amely dakotai területen található.
    Azért jött ide, hogy megtudja, vajon papa vele tartana-e. Ugyanis a férjének, Hi bácsinak szüksége van egy megbízható emberre, aki vezetné az üzletét, könyvelne és egyéb feladatokat is ellátna. Ezt az állást tölthetné be papa.
    – Ötven dollárt fizet havonta, Charles! – mondta.
    Papa feszült, sovány arcáról a feszültség kisimult, és kék szeme felfénylett.
    – Úgy tűnik, még jól meg is fizetnek, amíg a jó kis új birtokunkat meg nem találom, Caroline – szólalt meg végül.
    De mama nem akart nyugatra menni. Körülnézett a konyhában, ahol Carrie állt és Laura, karjában Grace-szel.
    – Charles, én nem is tudom… – bizonytalankodott. – Mintha a gondviselés hozta volna, ötven dollár egy hónapra. Mi mégis megállapodtunk már itt. Farmunk is van.
    – Hallgass a józan észre, Caroline – érvelt papa. – Lehet akár százhatvan holdnyi földünk is nyugaton, csak úgy, hogy ott élünk rajta, és a vidék van olyan jó, mint itt, ha nem jobb. Ha Sam bácsi [az USA kormánya] valóban farmot akar nekünk juttatni ahelyett, ahonnan kidobott minket az indián területről, én azt mondom, éljünk vele! Nyugaton jó vadászni is, egy férfi meg tudja szerezni a húst, amire szükség van.
    Laura annyira menni akart, hogy alig bírta visszafogni magát, nehogy közbeszóljon.
    – De hogy keljünk most útra? – védekezett mama. – Mary nem elég erős egy utazáshoz.
    – Ez igaz – hagyta rá papa. – Ez bizony tény – majd Docia nénihez fordult. – Nem várhat az a munka?
    – Nem. Nem, Charles. Hi-nak most kell valaki. Vagy elvállalod, vagy elúszik.
    – Ötven dollár egy hónapra, Caroline. És egy birtok.
    Nagy sokára szólalt csak meg mama.
    – Nos, Charles, azt kell tenned, amit a legjobbnak gondolsz.
    – Elfogadom, Docia – papa felpattant, és a kalapjára csapott. – Ahol a szándék, ott a segítség! Elmegyek Nelsonékhoz.
    Laura olyan izgatott lett, hogy még a házimunkát sem tudta megfelelően elvégezni. Docia néni segített, és miközben dolgoztak, elmesélte a wisconsini híreket:
    Nővére, Ruby néni is megházasodott, van már két fiúk és egy gyönyörű kislányuk, aki még baba, a neve Dolly Varden. George bácsi favágó lett, a Mississippin úsztat le rönköket. Henry bácsi családjában mindenki nagyon jól van, Charley-ból jobb fiú lett, mint várták, annak ellenére, hogy Henry bácsi mennyire kímélte őt és nem fenyítette meg, elrontva ezzel a gyereket. Nagyapa és nagymama még mindig a régi helyükön laknak, a nagy rönkházukban. Megengedhetnének maguknak egy favázas házat, de nagyapa azt mondja, a jó öreg tölgyfa fal jobb védelmet ad, mint a fűrészelt deszka.
    Fekete Susan, a macska, akit Laura és Mary otthagyott, amikor elköltöztek a kicsi házukból, még mindig ott él a házban. A kicsi ház párszor gazdát cserélt már, most épp kukoricacsűrnek használják, az a macska ennek ellenére mégsem akar máshol lakni. Megtalálta a módját, hogyan éljen a kukoricacsűrben: fényesen sima a szőre és meg van hízva az ott megfogott patkányoktól, és a környéken szinte nincs is olyan család, ahova nem jutott volna egy-egy kiscicája. Mind nagyon jó egerészők, a fülük nagy és a farkuk hosszú, éppúgy, mint Fekete Susannek.
    Mire papa visszaért, az ebéd már elkészült a felsepert, tiszta házban. Papa eladta a farmot. Nelson kétszáz dollárt fizetett érte készpénzben, papa ujjongott.
    – Így el tudunk számolni minden adósságunkkal, és még marad is valamennyi – mondta. – Mit szólsz, Caroline?
    – Reméljük a legjobbakat, Charles – felelt mama. – De hogyan…?
    – Te csak ne aggódj, mindent kitalálok! – nyugtatta meg őt papa. – Holnap Dociával megyek. Te és a lányok itt maradtok, mondjuk pár hónapig, amíg Mary felépül és elég erős nem lesz. Nelsonék beleegyeztek, hogy a dolgainkat kiviszik szekéren az állomásra, ti pedig vonaton jöttök majd utánam.
    Laura papára bámult. Carrie és mama is.
    – Vonaton? – kérdezte Mary.
    Még csak nem is gondoltak arra, hogy vonaton utazhatnak. Laura persze tudta, hogy az emberek utaznak vonaton. A vonatok sokszor kisiklanak, és olyankor haláleset is történik. Nem félt, inkább izgatott volt. Carrie szeme ijedten tágult nagyra ovális arcában.
    Láttak már vonatot, ahogy keresztülszáguld a prérin, hátrahagyva maga után hosszú, pöfékelő, fekete füstgomolyagjait, amelyek a mozdonyból törtek elő. Hallották dübörgését és vad, határozott fütyülését. A lovak ijedten szaladtak el, ha a gazdájuk nem tartotta őket erősen, amikor megpillantottak egy közeledő vonatot.
    – Biztosan szépen megoldjuk majd, Laura és Carrie segíteni fognak – mondta végül mama a maga csöndes módján...

  • 2. fejezet: Felnőtté válás

    Rengeteg tennivaló volt még hátra, hiszen papának másnap korán kell indulnia. Az ekhós szekér öreg íveit felfeszítette a szekérre, a ponyvát ráhúzta; nagyon viseltes volt már, de erre a rövid útra még csak kibírja valahogy. Docia néni és Carrie segített neki a kocsit megpakolni, addig Laura mosott és vasalt, illetve kétszersültet készített az útra.
    A nagy sürgés-forgás közepette állt Jack, és figyelt. Mindenki túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy figyeljen az öreg buldogra, amikor Laura egyszer csak azt vette észre, hogy a kutya csak áll ott a ház és a szekér között. Nem ugrabugrál, se nem ficánkol, nem rázza a fejét és nem mosolyog, ahogyan egyébként szokott. Csupán áll merev lábain, mivel azok már fájtak a reumától. Homloka búsan húzódott ráncokba, és csonka farka erőtlenül lógott.
    – Drága jó Jack! – szólt neki Laura, az mégsem csóválta meg a farkát. Szomorúan nézett vissza rá. – Nézd, papa! Nézd Jacket! – lehajolt, és megsimogatta sima fejét. Finom szőre már őszült. Először az orránál szürkült meg, aztán a pofájánál, mostanra pedig már a füle is elvesztette barnaságát. A fejét Laurához hajtotta, és sóhajtott egyet.
    Abban a pillanatban döbbent rá: ez a jó öreg kutya képtelen lenne már Dakotáig vándorolni a szekér alatt. Jack most össze volt zavarodva, mivel látta, hogy a kocsi újra útra készen áll, ő pedig olyan öreg már és fáradt.
    – Papa! – kiáltott fel Laura. – Jack nem fog tudni ennyit kutyagolni. Ó, papa, nem hagyhatjuk őt itt!
    – Nem bírná már ki ezt a sétát, az egyszer biztos. El is felejtettem. Átteszem az etetőzsákot, és csinálok neki helyet a szekérben. Mit szólnál egy kocsin való utazáshoz, öreg cimbora?
    Jack udvariasan csóvált egyet, majd félrefordította a fejét. Nem akart ő menni, még a szekéren sem.
    Laura letérdelt mellé, és úgy ölelte át, mint amikor még kislány volt.
    – Jack! Jack! Nyugatra utazunk! Hát nem akarsz megint nyugatra menni, Jack?
    Azelőtt mindig fellelkesült és örömmel ugrándozni kezdett, valahányszor meglátta, hogy papa felteszi a ponyvát a szekérre. Amikor pedig elindult, ő elfoglalta alatta a helyét, és a hosszú utazások során – Wisconsintól az indiánok lakta vidékig, majd vissza Minnesotába – mindvégig a szekér árnyékában, a lovak patája mögött kutyagolt. Átgázolt patakokon, átúszott folyókon, és esténként, amikor Laura a szekérben aludt, ő őrizte azt. Minden reggel, még akkor is, amikor a lába sebes volt a sok menéstől, együtt örült Laurával a felkelő napnak és annak, mikor a lovakat újra befogták; állandóan készen állt egy újabb napi utazáshoz.
    Most viszont csak odabújt Laurához, és az orrát a keze alá téve megbökte, hogy gyengéden simogassa meg őt. Laura cirógatta szürke szőrét, elsimította fülét, és érezte, Jack milyen fáradt.
    Mióta Mary, Carrie és mama skarlátot kaptak, Laura nem tudott Jackkel foglalkozni. Jack mindig segített neki minden bajban, de olyankor tehetetlen volt, ha betegség állt a házhoz. Talán eddig egész idő alatt magányosnak és elfeledettnek érezte magát.
    – Én nem akartam, Jack! – mondta neki Laura. Jack értette; ők mindig jól megértették egymást. Ő vigyázott rá, amikor Laura még kicsi volt, segített neki Carrie-re is vigyázni, amikor még ő is kisbaba volt. Bármikor maradt távol papa a háztól, Jack mindig Laura és a család mellett maradt. De különösen Laura kutyája volt ő.
    Laura képtelen volt elmagyarázni Jacknek, hogy neki most muszáj papával mennie a szekéren, és Laurát itt kell hagynia. Talán nem értené meg, hogy Laura majd később megy utánuk vonattal.
    Nem is tudott hosszabb időt együtt tölteni Jackkel, mivel annyi teendő volt még hátra. Ám valahányszor csak alkalma nyílt rá, mindig odaszólt hozzá: „Jack okos kutya!”. Finom vacsorát adott neki, s miután elmosogatott és az asztalt megterítette a korai reggelihez, meg is ágyazott neki.
    Jack ágya egy régi lótakaró volt a szélfogó egyik sarkában a hátsó ajtónál. Ott alszik azóta, amióta beköltöztek a házba, mivel Laura a padláson aludt, ahova ő nem tudott utánamászni. Öt éve alszik már a helyén, és Laura tartotta tisztán az ágyát, szellőztette s tette azt mindig kényelmessé. Ám az utóbbi időben megfeledkezett erről. Jack próbálta összekapargálni és elrendezni maga alatt, de a takaró kemény ráncokba gyűrődött.
    Jack figyelte Laurát, miközben kirázta a takarót, és kényelmesre eligazgatta. Jack rámosolygott, megcsóválta a farkát: nagyon örült, hogy az ágyat megigazította neki. Laura egy köralakú fészket mélyített benne, aztán megütögette, ezzel mutatva neki: készen van.
    Jack rálépett, aztán körbefordult egyszer maga körül. Megállt, hogy elnyugtassa merev lábait, majd még egyet fordult. Mindig háromszor fordult meg maga körül, mielőtt elfeküdt éjszakára. Már kiskutya korában is így csinálta még a nagy erdőben, így tett a fűben is a szekér alatt. A kutyák jellemzően szokták ezt csinálni.
    Szóval kimerülten megfordult maga körül harmadszor is, és egy sóhajjal kísért zuttyanással összegömbölyödött. De a fejét most nem tette le, hanem Laurát nézte.
    Laura megsimogatta a finom, ősz szőrszálakat a fején, és arra gondolt, milyen jó kutya is volt ő mindvégig. Mindig biztonságban érezte magát a farkasoktól vagy az indiánoktól, amikor Jack vele volt. És hányszor segített neki éjszakára behajtani a teheneket!? Milyen boldogan játszottak együtt a Szilva-pataknál és a kis medencénél, ahol a vén rák tanyázott, amikor pedig iskolába kellett mennie, Jack mindig várt rá a gázlónál, valahányszor ő hazajött.
    – Okos kutya, jó kutya Jack! – mondta neki. Jack felemelte a fejét, hogy nyelve hegyével a kezéhez érjen. Azután az orrát a mancsára téve felsóhajtott, és becsukta a szemét. Most már aludni akart.
    Reggel, amikor Laura lemászott a létrán még lámpafénynél, papa épp kifelé indult, hogy a házimunkáját elvégezze. Odaszólt Jacknek, de az nem mozdult.
    Jack hidegen és mereven feküdt ott, összegömbölyödve a pokrócon.
    A búzamező alsó lejtője alá temették, a mellé az ösvény mellé, amin olyan vidáman szaladgált fel-alá, valahányszor Laurával tartott behozni a teheneket. Papa ásóval földet hányt a dobozra, aztán a kis hantot eligazgatta. Fű nő majd rajta, miután ők mind nyugatra mennek. Jack soha nem fog már beleszimatolni a hajnali levegőbe, nem ugrál többet a rövid fűben hegyes fülével és nevető szájával. Nem fogja többé az orrát Laura keze alá dugni, hogy kérje őt, simogassa meg. Milyen sokszor meg kellett volna tennie, amikor erre kérte őt, de Laura nem tette.
    – Ne sírj, Laura! Ő már boldogan futkos az Örök Vadászmezőkön.
    – Ez biztos, papa? – sikerült valahogy Laurának megkérdeznie.
    – A jó kutyák elnyerik jutalmukat, Laura – felelte papa.
    Jack talán már vidáman ugrál az Örök Vadászmezőkön a szélfútta magas prérin, ahogy régen is, azon a gyönyörű prérin az indián vidéken. Lehet, most végre sikerül elkapnia egy mezei nyulat. Hisz annyiszor próbálta meg elcsípni azokat a hosszúfülű, hosszúlábú tapsifüleseket, de soha sem sikerült neki.
    Aznap reggel papa Docia néni bricskája mögött elhajtott az ócska, zörgő szekéren. Jack nem állt Laura mellett, hogy figyeljék papát, ahogy az elmegy. Laura csupán az üresség felé fordulhatott, és oda nézhetett, nem pedig Jack szemébe, amely felnézett volna rá, hogy elmondja: ő itt van vele és vigyáz rá.
    Laura rádöbbent: többé már nem kislány. Egyedül maradt, és mostantól saját magára kell vigyáznia. Amikor ezt meg kell tennie az embernek, akkor megteszi – és akkor felnőtt. Laura nem volt még igazán nagy, de már tizenhárom éves, és nem maradt senkije, akire számíthatott volna. Papa és Jack elmentek, mamának segítség kellett, hogy gondoskodhasson Maryről és a kisebb lányokról, és valahogy mindnyájukat biztonságban nyugatra kellett juttatni egy vonaton...

  • Vásárlás után letölthető!

     

    farmzene5