Termék részletek


6. A hosszú tél

6. A hosszú tél
  • 6. A hosszú tél
Kiadói ár: 3 250 Ft
Értékelés:

Ajándék: a könyvben szereplő dalok hanganyaga mp3 formátumban (letölthető)

Olvassa el a teljes 1. és 2. fejezetet a fülekre kattintva

  • Laura Ingalls Wilder kilencrészes Kicsi ház sorozatának hatodik kötete először 1940-­ben látott napvilágot.
    1880. egyik forró augusztusi napján az Ingalls család birtokán Laura papának segít a szénahordásban, amit az állatoknak gyűjtenek be télire. Mialatt dolgoznak, Laura egy pézsmapocok fészkére bukkan a Nagy Ingovány mellett. Megvizsgálva az odút, papának feltűnik: az állat olyan vastag falat épített magának, hogy papa komolyan aggódni kezd; a tél keménynek ígérkezik. Október közepén a család szokatlanul korai hóviharra ébred, mely az alig szigetelt igényviskó körül tombol. Ezután hamarosan papa újabb jelet kap. Egy vén indián látogat a városba, hogy a telepeseket figyelmeztesse: hét hónapig tartó hóviharok lesznek. Papa úgy dönt, családját a városban épített boltjába költözteti télre. A városban Laura és Carrie iskolába járnak egészen addig, míg az időjárás annyira kiszámíthatatlanná nem válik, hogy már az iskolába el- és visszagyalogolni is veszélyessé válik. A következő hónapokban hóviharok söpörnek keresztül a városon. Az étel és a tüzelőanyag szűkössé válik, rendkívül megdrágul, mivel a város a vonaton érkező ellátmánytól függ. Ám a hóviharok miatt a vonatok már nem érik el a várost. Végül a vasút felhagy minden erőfeszítésével, hogy a vonatokat kiássa a hó alól, magára hagyva ezzel a várost tavaszig. Fa és szén hiányában a család kénytelen szénával tüzelni. Hetekig krumplin és barna kenyéren tengődnek, amit a kávédarálón ledarált búzából készítenek. Mivel aztán még e szűkös élelmiszerből is kifogynak, Almanzo Wilder és barátja, Cap Garland a kósza hír hatására, hogy egy telepes húsz mérföldnyire búzát termeszt egy viskóban, életüket kockáztatva útnak indulnak, hogy búzát vigyenek tőle az éhező városiaknak. A jóslat igaznak bizonyul: a hóviharok hét hónapig tartanak. A tavaszi olvadással aztán útnak indulhat az első vonat is, amelyen megérkezik a család karácsonyra várt hordója Alden tiszteletestől, benne ruhák, ajándékok és egy karácsonyi pulyka. A hosszú tél elmúltával végül az Ingalls család megtartja karácsonyi ünnepségét – májusban…
    Így folytatódik a kilencrészes regénysorozat hatodik kötete.
    E népszerű könyvsorozatot több mint 40 nyelvre fordították le, világszerte 60 millió példányban jelent meg. Ajánljuk minden korosztály számára ezt az élménydús családi olvasmányt.

    Kiadó: Pioneer Publishing
    484 oldal
    Cérnafűzött kötés
    Kemény táblás
    Megjelenés dátuma: 2016. december 18.
    Új fordítás: Pioneer Publishing Kft.
    ISBN 978-615-80296-5-0

    Kedvezményes árú szállítás Romániába, Szlovákiába, Ausztriába is!

    A könyv elérhető még az Anima könyvesboltokban.

  • Átlagos értékelés
    520
    20
    Vágvölgyi Zoltán
    Aki látta a Farm, ahol élünk című filmsorozat néhány epizódját, az biztosan emlékezik az Ingalls családra, Laurára, Charlesra, Mary-re és a többiekre. A film hangulata hasonló a könyv hangulatához: kedves, tanulságos családi történet. Bár a mai világban az ingerküszöb igen magasan van, ez a történet pedig nem vetekedhet egy akciódús, szörnyekkel és varázslókkal teli regény izgalmaival, ám aki kellemes, nyugodt kikapcsolódásra vágyik, és szerette a filmsorozatot, az nem fog csalódni ebben a kötetben sem.

    A történet egy meleg augusztusi napon kezdődik, amikor Charles Ingalls és Laura szénát hordanak az állatok számára. Egyszer csak fura dologra lesznek figyelmesek: egy pézsmapatkány házára, aminek a falát szokatlanul vastagra építette lakója. Charles elgondolkodik, és azt gyanítja, hogy ez a vastagfalú búvóhely kemény telet jelez előre. Baljós előérzetét megerősíti egy öreg indián, aki 7 hónapos hideg telet jósol. Charles nem is tétlenkedik sokat, egész családjával beköltözik a vékony falú "igényviskójukból" a biztonságosabbnak hitt városi házukba. Egy dologra azonban nem számítanak: a közelgő tél olyan rettenetesen kemény és hideg lesz, amilyet még sosem éltek meg. A városka minden lakója nagy bajba kerül, mert az élelmiszert szállító vonat a hóakadályok miatt nem érkezik meg. Elvágva a külvilágtól csak magukra számíthatnak. Egyetlen megoldás kínálkozik: egy 30 mérföldre lévő tanyán él egy ember, akinek jó termése volt, és hatalmas mennyiségű gabonát raktároz. De oda el is kellene jutni, ami ilyen fagyos, viharos időben életveszélyes vállalkozás...

    A történet a filmsorozathoz képest annyi plusszal (és érdekességgel) szolgál, hogy a könyvben számos angolszász eredetű népdal (vagy műdal?) van lejegyezve, melyeket Ingallsék énekelnek otthon. Ezek a dalok - bár nem irodalmi igénnyel lettek magyar nyelvre lefordítva - mégis jól mutatják annak a 19. századi világnak a gondolkodását és érzésvilágát. Bátorító, biztató és alapvetően optimista szemléletet tükröznek. Az írónőnek saját tapasztalatán alapuló története kimondatlanul is az emberi összetartásnak és a szeretet erejének példája.

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    19
    rafaelo0824
    Ez a rész letehetetlen volt. Aggódtam a kis családért a 7 hónapos iszonyatos tél alatt, de tetszett, hogy soha nem adták fel a reményt, és jó dolgokat találtak ki. Almanzo és Royal is elég sokat szerepeltek, őket is nagyon szerettem. Semmi rosszat nem tudok mondani erről a sorozatról, abszolút kedvenc.

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    18
    Balogh Zita
    Nagyon át tudtam élni a történetet, köszönöm az élményt!
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    17
    Leidlné Dóra
    Olvasom a A hosszú tél c. könyvet,meleg szobában,meleg takaró alatt és fázom.
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    16
    Szabó Patrícia Csilla
    Sziasztok,képzeljétek el ma meg érkezett a gyönyörű 6 kötetes gyűjteményem:)Éljen éljen:)
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
  • Cikkszám
    173967
  • 1. fejezet: Szénázás a napsütés alatt

    Kaszálógép vidáman búgó zümmögése hallatszott a régi bivalydagonyázó felől, az igényviskótól délre, ahol a kékszárú prérifű vastag ra és magasra nőtt: papa szénát vágott.
    A vibráló préri felett a magas ég reszketett a hőségben. A nyugodni készülő nap éppoly forrón sütött, mint délben. Perzselt a szél. Papának azonban még többórás kaszálás van hátra, amíg estig végez a munkával.
    Laura egy teli vödör vizet húzott fel a kútból a Nagy Ingovány szélénél. Belemerítette a barna korsót, és a vödörben hagyta, hogy lehűljön. Megtöltötte friss, hűvös vízzel, tetejét erősen bedugaszolta, aztán elindult a szénaföld irányába.
    Temérdek pici fehér lepke lebegett az ösvény felett. Egy áttetsző szárnyú szitakötő üldözött épp sebesen egy púposszúnyogot. A már tarlóra vágott, rövid füvön csíkos pockok szaladgáltak. Életét mentve mind egyszerre ugrott fejest a lyukába; Laura ekkor egy gyorsan mozgó árnyékot vett észre, és felpillantva egy héja szemeit és karmait látta meg. De addigra már az összes kicsi pocok biztonságban volt az alagútjában.
    Papa megörült, amikor észrevette Laurát, kezében a vizeskorsóval. Leszállt kaszálógépéről, és nagyot húzott a vízből.
    – Áá... Ez igen jól esett! – azzal újra megbillentette a korsót. Majd bedugaszolta, és a földre téve betakarta vágott fűvel.
    – Ettől a naptól az ember szinte azt kívánja, bár lenne valami ág, ami egy kevés árnyékot ad – tréfálkozott. Ő tényleg örült neki, hogy nincsenek fák; a nagy erdőben már oly sok hajtást és gyökeret volt kénytelen kiráncigálni a földből minden egyes nyáron. Itt, a dakotai prérin egyetlen fa sem nőtt, egy hajtás sem, árnyék meg végképp sehol.
    – Különben is, a férfiember jobban dolgozik, ha belemelegszik! – tette hozzá jókedvűen, azzal csettintett a lovaknak. Sam és David tovább taposott, húzva maguk után a gépet. A hosszú acélpenge állhatatosan zümmögött tovább a magas fűben, és szépen elfektette azt. Papa fent ült magasan a nyitott vasülésben, miközben lefelé figyelt, kezében a fogantyú.
    Laura leült a fűbe, hogy megnézze, miként tesz meg egy teljes kört. A hőségnek éppen olyan finom illata volt, mint a sütőben sülő kenyérnek. A pici, barna-sárga csíkos hörcsögök máris újra sietősen szaladgáltak körülötte. Apró madárkák csapkodtak szárnyaikkal, és repdestek, ahogy a meghajlott fűszálakon könnyedén egyensúlyoztak. Egy vörös szalagoskígyó hullámozva közeledett a fűerdőn át. Laura, ahogy állát térdére támasztva ült, hirtelen úgy érezte, hatalmas heggyé válik, miközben a kígyó, felemelve fejét, rábámult vászonszoknyájának eléje tornyosuló, magas falára.
    Kerek szeme gyöngyként csillogott, hegyes nyelve olyan sebesen járt, mint valami aprócska gőzsugár. Az egész fényes-csíkos teremtménynek kedves, szelíd megjelenése volt. Laura tudta, hogy a szalagoskígyók senkit nem bántanának, sőt, még kifejezetten jó is, ha egy farmon van belőlük, mivel pont azokat a rovarokat fogyasztják, amik a termést károsítják.
    Nyakát megint kiegyenesítve szabályos kanyart vett, hiszen Laurán nem tudott átkelni, és azután megkerülve őt suhanva tovatűnt a fűben.
    Ekkor a kaszálógép berregése felerősödött, és a lovak fejének mozgása – lépésükkel szinkronban – belassult. David megugrott, amikor Laura közvetlenül az orra alatt megjelent.
    – Hó! – hőkölt hátra ijedten papa. – Laura! Azt hittem, már régen elmentél. Miért bujkálsz a fűben, mint valami préricsibe?
    – Papa, miért nem segíthetek neked a szénázásban? Kérlek, engedd meg nekem, papa! Kérlek!
    Kalapját megemelve papa végigfuttatta ujjait verejtéktől nyirkos haján, égnek állítva ezzel minden szálát, hogy a szél átjárja.
    – Nem vagy még elég nagy, sem elég erős hozzá, Kisbogár!
    – Tizennégy éves leszek! – érvelt Laura. – Tudok segíteni, papa. Tudom, hogy tudok!
    A kaszálógép sokba került, így papának már nem maradt pénze, hogy fizetni tudjon a segítségért. A munkáját sem tudta felajánlani cserébe senkinek, mert a környéken csupán kevés telepes volt, és azok is a saját területükkel voltak elfoglalva. De a segítség nagyon is elkelt volna a szénázásban.
    – Hát, lehet, hogy tudnál. Megpróbálhatjuk. S ha sikerül, hát istenemre mondom, akkor saját magunk megcsináljuk a szénázást ketten.
    Laura látta, hogy ez a gondolat micsoda terhet szabadít fel papában, hát szaladt is a viskóhoz, hogy elújságolja mamának.
    – Nos, talán tudnál segíteni – bizonytalankodott. Nem szerette, ha nők dolgoznak a mezőn. Ilyesmit csak a külföldiek csinálnak. Mama és a lányok amerikaiak, férfiak munkáját nem végzik. Azonban azzal, hogy Laura esetleg segítene a szénázásban, megoldaná a problémájukat. Végül döntött: – Rendben van, Laura, segíthetsz.
    Carrie is izgatottan ajánlkozott:
    – Majd én hordom nektek az ivóvizet! Már elég nagy vagyok hozzá, hogy vinni tudjam a korsót!
    Carrie, bár már lassan átlépte a tíz évet, korához képest kicsi volt még.
    – Én pedig átveszem a részed a házimunkában a magamé mellett – ajánlotta fel boldogan Mary is. Büszke volt rá: annak ellenére, hogy vak, ugyanúgy tudott mosogatni és ágyazni, mint Laura.
    A nap és a forró szél annyira gyorsan szárította ki a füvet, hogy papa már másnap össze tudta gereblyézni. A szénát hosszú rendekbe összehúzta, majd a rendeket nagyobb szénaboglyákba rendezte. Másnap pirkadatkor, mikor a hajnal még hűvös volt és réti pacsirták énekeltek, Laura és papa kikocsiztak a szénaföldre.
    A szénaboglyák közötti soroknál papa a szekér mellé állva bevezette a lovakat a sorok közé. Odaállt egy kazal mellé, és a szénát felhányta a kasba. Mivel az egyre magasodó tetejéről folyton le akart csúszni, Laura taposni kezdte a szénát. A kasban fel, le, előre és hátra járkálva teljes erőből taposta a szénát, miközben a villányi adagok egyre csak érkeztek bele, és ezt a taposást akkor is folytatta, amikor a szekér zötyögve odébb állt a következő boglya mellé. Ekkor papa újabb nagy adag szénát villázott fel a másik oldalról.
    Lába alatt a széna egyre emelkedett, közben ő olyan tömörre taposta, amennyire csak bírta. Lábai folyamatosan jártak a kas teljes széltében-hosszában és a közepén. A nap egyre forróbban tűzött, a széna illata édesen és intenzíven áradt felfelé. Lába alatt a széna csúszkált, és a kas széléről folyamatosan repült befelé az újabb és újabb adag.
    Laura egyre magasabbra került a letaposott széna tetején. Feje már kiemelkedett a szénakas széle fölé, ahonnan már láthatta volna a prérit, ha közben meg tudott volna állni. Ezután a kas megtelt, ám még mindig újabb és újabb széna repült be papa villájáról.
    Laura így már jó magasra került, a széna pedig kezdett lefelé csúszni körülötte. Ezért óvatosabban taposott tovább. Arca és nyaka már nedves lett az izzadságtól, és verejték csorgott a hátán is. Főkötője a zsinórjánál fogva lógott mögötte, copfja teljesen szétbomlott. Hosszú barna haja lágyan lobogott a szélben.
    Ekkor papa fellépett a hámfán. Másik lábát David széles csípőjére rakta, hogy feltudjon mászni a kasba.
    – Szép munkát végeztél, Laura! Olyan jól tapostad a szénát, hogy jó nagy adagot sikerült összeszednünk a szekérbe.
    Míg papa visszahajtott az istállóhoz, Laura a szúrós szénán pihent. Majd lemászott, és a szekér árnyékában üldögélt tovább. Papa villával leszórt valamennyi szénát, azután lemászott, hogy egyenletesen széjjelterítse, ily módon hozzákezdve a legnagyobb, kör alakú kazal aljához. Ezután újra csak visszamászott a kasba, lehányt újabb adag szénát, lemászott, ismét széjjelterítette a
    kazlon, amit aztán letaposott.
    – Majd én szétterítem, papa, hogy neked ne kelljen folyton le-felmászkálnod!
    Papa hátratolta kalapját és egy percet megtámaszkodott a villa nyelén.
    – Kazlat rakni kétemberes munka, az már szent igaz. Ez így sokáig tartana. Hogy ilyen készséges vagy, nagyon jólesik, de te nem vagy még elég nagy ehhez, Kisbogár. De meglátjuk.
    Amikor a következő nagy adag szénát hozták, Laura kezébe adta a villát, s hagyta, hadd próbálja meg. A hosszú villa magasabb volt Lauránál, amivel ő nem tudott bánni, ezért csak ügyetlenkedett vele. Ám amikor papa elkezdte a szénát lehányni a szekérről, ő nekiállt szétteríteni, és a kazal tetején körbe-körbejárva megpróbálta minél jobban tömöríteni azt. Bár nagyon igyekezett, a következő szekérnyi szénát már papának kellett teríteni.
    A nap és a szél egyre perzselőbbé vált, Laura lába pedig már remegett, ahogy a szénát tapodta. Örült, amikor egy keveset pihenni tudott azoknál a részeknél, amikor a mező és a nagy kazal között ingáztak. Szomjas volt, aztán egyre szomjasabb, végül annyira szomjazott, hogy másra már nem is bírt gondolni. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg végre tíz órakor Carrie kicipelte nekik a félig töltött korsónyi vizet.
    Papa azt mondta, ő igyon előbb, de ne túl sokat. Semmi nem esett annyira jól, mint az a hűvös nedvesség, amely lecsurgott a torkán. A folyadék ízét megérezve döbbenten hagyta abba az ivást, és ekkor Carrie kacagva csapta össze kezét:
    – Nehogy elmondd, Laura, nehogy eláruld neki, míg meg nem kóstolja!
    Mama gyömbéres vizet küldött nekik! A hűvös kútvizet cukorral, kis ecettel ízesítette, és jó sok gyömbért tett bele, hogy ezzel gyomrukat felmelegítse, és annyit ihassanak belőle, amennyi tökéletesen eloltja szomjúságukat. A gyömbéres víztől nem betegedhetnek le, a hideg víztől önmagában viszont igen, ha nagyon ki vannak melegedve.
    Az ilyen élvezet varázsolta a közönséges napot különlegessé; az első napot, melyben Laura a szénázásban segített.
    Délre az összes szénát behordták és kazalba rakták. A legtetejét is papa rakta. Rendkívül nagy ügyesség és gyakorlat kell hozzá, hogy a kazal teteje úgy legyen lekerekítve, hogy az ne szívja be, hanem lepergesse magáról az esőt.
    Az ebéd elkészült, mire a viskóhoz értek.
    – Nem túl nehéz neki a munka, Charles? – nézett végig élesen mama Laurán.
    – Dehogy! Olyan erős, mint egy kis indián póni. Nagyszerű segítség! Egész nap eltartott volna, ha egyedül kell szénáznom, de így most maradt még időm egész délután kaszálni.
    Laura büszke volt. Karja fájt, a háta majd beszakadt, s lábai is úgy égtek az izomláztól, hogy este az ágyban a könnye csorgott, de erről persze nem szólt senkinek.
    Amint papa levágott és összegereblyézett annyi szénát, ami egy újabb kazal építésére elég lett, Laurával együtt megrakták. Laura karja és lába szépen hozzászokott a munkához, így már nem fájt olyan szörnyen. Szívesen nézte a kazlakat, amiket papával együtt építettek. Segített papának az istálló minden oldala mellé egy-egy kazlat építeni, egy hosszút pedig a vályogból emelt istálló előtt raktak meg. Ezeken kívül raktak még plusz három nagy kazlat.
    – Most, hogy a saját szénánkat levágtuk, szeretnék még a mocsári fűből is gyűjteni – mondta papa. – Nem kerül semmibe, és talán tavasszal még el is tudok adni belőle, amikor új telepesek érkeznek.
    Így hát papa lekaszálta a durva, magasra nőtt füvet a Nagy Ingoványban, amiből a kazlat szintén Laura segített felrakni. Ez sokkal nehezebb volt, mint a prérifű, ezért a villával nem tudta megemelni, de a taposásában segíthetett.
    Egy nap, mikor papa a kas tetejébe mászott, Laura észrevett valamit:
    – Kihagytál egy szénakazlat, papa!
    – Hogy én? – lepődött meg papa. – Hol?
    – Ott, a nagy fűben.
    Papa arra nézett, amerre Laura mutatott.
    – Az nem szénakazal, Kisbogár; az egy pézsmapocok kunyhója – hosszan nézte még egy darabig. – Megnézem közelebbről – döntött. – Akarsz jönni? A lovak addig állnak.
    Utat tört a nyers, érdes, magas fűben, Laura szorosan mögötte haladt. Lábuk alatt a föld puha volt és mocsaras, a fűcsomók tövében a víz pocsolyákba gyűlt. Laura csak papa hátát látta és körülöttük a füvet, amely még nála is magasabbra nőtt. Óvatosan lépkedve haladt előre, mert a föld hamar vizenyőssé vált lába alatt. Egyszer csak egy csillogó víztükrű, széles medence bukkant fel előttük.
    A pézsmapockok háza a víz szélén állt. Magasabb volt Lauránál is, és sokkal szélesebb annál, minthogy két karjával át tudta volna érni. Kerek oldala és teteje durva, ridegszürke színű volt. A pockok darabokra rágták az elszáradt füvet, amit jól összekevertek iszappal, ebből tapasztották össze a házukat, erősre, tömörre, simára építettek, a tetejét gondosan lekerekítve, hogy az eső ne folyjon bele.
    A háznak nem volt ajtaja. Sehol nem látszott a bejárat. Sem a körülötte letarlózott fűben, sem pedig az iszapos vízparton egyetlen nyom sem látszódott. Semmi jele nem mutatkozott annak, vajon a pockok hogyan járnak be és ki ebből az üregből.
    A vastag, nyugodt, csendes falak mögött, mondta papa, alszanak most a pézsmapockok, ahol minden család a saját, fűvel puhán kibélelt szobájában alszik összebújva. Minden szoba kör alakú kijárata egy lejtős, nagyobb terembe vezet. A teremből az út továbbkanyarog a házon át, a tetejétől az aljáig, az alja a sötét vízben ér véget. Ez a pockok bejárati ajtaja.
    Amikor a nap lemegy, a pézsmapockok felébrednek, lesétálnak a sima iszapfolyosón a termükbe. Fejest ugranak a fekete vízbe, azután felbukkannak a kis tavacskában a vad éjszakában az ég alatt. A csillagok és a hold fényében egész éjjel úsznak és a vízparton játszanak, közben gyökereket, hajtásokat, leveleket, vízinövényeket és füvet esznek. Ha a pirkadat elkezd kísértetiesen szürkülni, hazaúsznak. Alábuknak, aztán vízi ajtajuknál bukkannak fel a házukban. Víztől csöpögve kimásznak a termükbe, majd onnan mindegyik a saját külön, fűvel bélelt szobájába megy. Végül kényelmesen összegömbölyödve álomba szenderednek.
    Laura rátette tenyerét házuk falára. A nyers, tapasztott fal forró volt a tüzes szélben és napsütésben, ám odabent a sötétben, a vastag iszapfalak mögött a levegő hűvös. Tetszett neki, ha arra gondolt, hogy a pézsmapockok most odabent alszanak.
    – Kemény telünk lesz – csóválta fejét papa, mint akinek nagyon nem tetszik ez a jóslat.
    – Miért, honnan tudod? – kérdezte meglepődve Laura.
    – Minél hidegebb tél jön, a pézsmapockok annál vastagabbra építik a házuk falát. Én ennyire vastagra megépített falat még soha életemben nem láttam, mint ez itt.
    Laura az üregre nézett. Tömör volt, tartós és hatalmas. Viszont most a nap lángolt, és égette a vállát a kifakult, vékony vászon alatt, a szél tűzforrón perzselt, és az ingovány nyirkos iszapszagánál is erősebb volt a hőség alatt aszalódó fű illata. Laura egyszerűen nem tudta elképzelni a jeget, havat és a kegyetlen hideget.
    – Papa, honnan tudják ezt a pockok?
    – Nem tudom, honnan tudhatják. De tudják. Azt hiszem, isten valahogy közli velük.
    – És velünk miért nem közli? – akarta tudni Laura.
    – Azért – magyarázta papa –, mert mi nem állatok vagyunk. Emberek vagyunk, és mint ahogy a Függetlenségi Nyilatkozatban is áll: isten szabadnak teremtett bennünket. Ez azt jelenti, hogy nekünk saját magunkra kell vigyáznunk.
    – Én azt hittem, isten vigyáz ránk – szontyolodott el Laura.
    – Vigyáz is, egészen addig, amíg azt tesszük, ami helyes. Ő azért adott nekünk tudatot és eszet, hogy el tudjuk dönteni, mi helyes, mi nem. Azt viszont ránk hagyja, hogy szabadon azt tegyük, amit akarunk. Ez a különbség köztünk és minden más élőlény között a teremtésben.
    – A pockok nem tehetik azt, amit akarnak? – döbbent meg Laura.
    – Nem. Nem tudom, miért nem, de az ember látja, hogy nem szabadok. Nézd csak meg a pézsmapocok házát! Mindig is volt és mindig lesz is. Nyilvánvaló, hogy másfélét nem is tudnak építeni. Viszont a népek mindenféle házat építhetnek. Ezért ha valakinek a háza nem bír ellenállni az időjárásnak, az csakis őmiatta van: mert ő szabad és független.
    Papa elgondolkodva állt még egy percet, aztán rántott egyet a fején:
    – Na, gyere, Kisbogár! Jobban tennénk, ha szénáznánk, amíg még süt a nap.
    Huncutul kacsintott egyet, és Laura elkacagta magát, hiszen a nap hétágra tűzött. Mégis, a délután hátralevő részében már mindketten komolyak maradtak. A pézsmapockok jó vastag, meleg háza távol tartja a hideget és a havat, ellenben az igényviskó csupán vékony deszkákból készült, amely már összezsugorodott a nyári nap hevétől, és a keskeny lécek alig takarták el a falakon lévő széles réseket. Egy deszkából és kátránypapírból épült menedék nem valami biztos védelem a kemény tél ellen...

  • 2. fejezet: Megbízatás a városba

    Szeptember egyik reggelén a fű fagytól fehérlett. Csupán egy enyhe dér volt, amely rögtön el is tűnt, amint a nap hozzáért. Már nem volt sehol, amikor Laura kinézett a fényes reggeli világosságba. De reggeli alatt papa meglepődve említette, hogy milyen korán jött ez a fagy.
    – Árthat a szénának? – kérdezte Laura.
    – Ó, dehogy. Az ilyen korai fagy csak még jobban meggyorsítja a száradást, ha már a fű le lett vágva. De azért jobb lesz igyekeznem, mert nemsokára már túl késő lesz szénázni.
    Aznap délután olyan serényen dolgozott, hogy szinte meg sem állt inni, amikor Laura a korsóval kivitte neki a vizet. A Nagy Ingoványban kaszált.
    – Takard be, Kisbogár! – adta vissza a korsót. – Ezt a részt már mindenképpen lekaszálom napnyugtáig.
    Azzal csettintett Samnak és Davidnek, és a lovak újból nekiindultak, húzva maguk után a berregő gépet. Ekkor a masina hirtelen csattogva zörögni kezdett.
    – Hó! – állította meg a lovakat papa.
    Laura már ment is, hogy megnézze, mi történt. Papa a vágórudat vizsgálta. A pengék fényes sorában egy foghíj látszott: a vágósorból hiányzott egy fog. Papa felszedte a darabjait, de ezt megjavítani már nem lehet.
    – Ezen már nem tudunk segíteni. Újat kell venni.
    Ez van. Papa elgondolkodott, s így szólt:
    – Laura, szeretném, ha elmennél a városba és megvennéd. Nem szeretnék most időt veszíteni. Addig én megpróbálok valahogy így kaszálni, amíg te odavagy. Járd meg minél gyorsabban! Mama odaadja az öt centet az áráért. A Fuller vasüzletben vedd meg!
    – Igen, papa!
    Laura egyszerűen rettegett a várostól, mert annyi ember élt ott. Nem félt ő, csak az idegen tekintetektől valahogy kellemetlenül érezte magát.
    Van tiszta vászonruhája és cipője, amit felvehet. Ahogy a ház felé sietett, eszébe jutott, hátha mama megengedi most, hogy felvegye a vasárnapi pántlikáit és esetleg Mary frissen vasalt főkötőjét.
    – A városba kell mennem, mama! – esett be lélekszakadva.
    Carrie és Mary is figyeltek, miközben magyarázott, sőt, még Grace is őt nézte nagy, komoly kék szemével.
    – Veled megyek, hogy ne légy egyedül – jelentkezett Carrie.
    – Ó, eljöhet, mama? – kérdezte Laura.
    – Csak ha olyan hamar elkészülsz, mint ő – adott engedélyt mama.
    Gyorsan friss ruhába bújtak, harisnyát, cipőt húztak. De mama nem látta értelmét, hogy hétköznap pántlikában legyenek, ráadásul Laurának a saját főkötőjét kellett felvennie.
    – Szebben nézne ki – korholta mama –, ha vigyáztál volna rá.
    Laura főkötője petyhüdt volt, mivel az állandóan a hátán lógott, és ettől ráadásul még a zsinórja is megviselt lett. Erről bizony Laura tehetett.
    Papa tárcájából kapott mamától egy ötcentest, azzal Carrie-vel együtt sietve útnak indultak a városba.
    Követték az utat, amit papa szekerének kereke taposott ki, elhagyták a kutat, továbbmentek az elszáradt fűvel borított domboldalon a Nagy Ingovány felé, és mentek tovább a magasra nőtt mocsári fű mellett, aztán a túloldalán fel az emelkedőn. Az egész csillogó préri nagyon különös volt. Még a fű közt bújkáló szélnek is vadabb hangja volt. Laura nagyon szerette ezt, és azt kívánta, bár ne kéne a városba mennie, ahol az épületek álhomlokzatai szögletesen nyomulnak előre, és azt mutatják, mintha a mögöttük lévő boltok nagyobbak lennének, mint amekkorák valójában.
    Sem Laura, sem Carrie nem szóltak aztán már semmit, miután beértek a Fő utcára. Néhányan az üzletek verandáján álltak, és két szekér elé fogott ló a rögzítőoszlopokhoz volt kikötve. A Fő utca túloldalán egymaga állt papa épülete. Ezt kibérelték, két férfi beszélgetett odabent.
    Laura és Carrie beléptek a vasáruboltba. Két férfi szögekkel teli hordón ült, egy harmadik egy ekén. Elhallgattak, s Laurára, Carrie-re pillantottak. A pult mögött bádog serpenyők, vödrök és lámpák csillogtak a falon.
    – Papa egy kaszapengét akar, kérem.
    – Eltörte, mi? – szólalt meg a férfi, aki az ekén ült.
    – Igen, uram.
    Nézte, ahogy a férfi becsomagolja az éles, csillogó, háromszögletű fogat. Biztosan ő Mr. Fuller. Odaadta neki az ötcentest, aztán átvette a csomagot.
    – Köszönöm! – azzal kisétált Carrie-vel.
    Ennyi volt. Mégsem beszéltek, amíg csak ki nem értek a városból.
    – De ügyes voltál, Laura! – szólalt meg ekkor Carrie.
    – Ugyan már, ez csak egy egyszerű vásárlás volt.
    – Tudom, de én olyan furán érzem magam, ha bámulnak az emberek. Én… nem is félek, hanem…
    – Nincs miért félni. Egyáltalán nincs mitől félnünk – aztán hirtelen még hozzátette: – Én is ugyanezt érzem.
    – Tényleg? Nem is tudtam. Pedig nem viselkedtél úgy. Én mindig biztonságban érzem magam, amikor velem vagy – mondta Carrie.
    – Érezheted is! Én mindig vigyázok rád!
    – Tudom.
    Jó volt együtt sétálni. Hogy a cipőjükre vigyázzanak, nem léptek a poros keréknyomokba. Inkább a közöttük lévő keményebb sávon mentek, ahol csak a lovak patája taposta le kissé a füvet. Nem kéz a kézben sétáltak, de mégis úgy érezték, mintha úgy mennének.
    Amióta Laura csak az eszét tudta, Carrie volt az ő kishúga. Először csupán egy kis csecsemő volt, aztán Carrie baba lett belőle, utána egy folyton akaszkodó, állandóan a nyomában járó kérdezőgép: Miért? Miért? És most íme, már tízéves, és elég nagy ahhoz, hogy igazi testvér legyen. Most pedig együtt vannak idekint, papa és mama nélkül. A megbízatásukat elvégezték, letudták, a nap pedig süt, a szél kellemesen fúj, és a préri messze terül el körülöttük. Szabadnak, függetlennek és igen jól érezték magukat.
    – Jó nagy kerülő papához – közölte Carrie. – Miért nem vágunk át erre? – mutatott a mocsár felé, amin túl papát lehetett látni.
    – Az az út az ingoványon vezet keresztül.
    – De most nem vizes, nem?
    – Na jó, akkor menjünk arra – engedett Laura. – Papa nem mondta, hogy az úton menjünk, azt viszont igen, hogy siessünk.
    Így hát letértek az útról, hogy átvágjanak az ingoványon. Egyenesen a magas fű irányába indultak.
    Először nagyon izgalmas volt. Mintha csak papa nagy zöld könyvének dzsungelképébe mennének bele. Laura utat törve gázolt a magas, sűrű fűcsomók között, és a fűfüggöny susogva záródott be Carrie mögött. A millió durva fűszál és karcsú leveleik zöld-arany és arany-zöld színben ragyogtak a saját árnyékukban. A föld szárazan ropogott talpuk alatt, mégis érezhető volt a levegőben valami enyhe nyirkosság szaga a fű forró illata alatt. A fű teteje zizegett a szélben Laura feje felett, de odalent csend honolt, mely csupán ott tört meg, ahol Laura és Carrie gázoltak.
    – Hol van papa? – kérdezte egyszerre Carrie.
    Laura körülnézett. Carrie ovális arca sápadt volt a füvek árnya alatt. Szemeivel szinte ijedten pislogott.
    – Hát, innen nem látni – válaszolt Laura. Itt csupán a hullámzó, vastag füvet látták maguk körül, és fejük felett a forró eget. – Pont előttünk van. Mindjárt odaérünk.
    Ezt olyan magabiztosan mondta, mintha tényleg tudná, merre van papa. De honnan is tudhatná innen? Még abban sem volt biztos, merre mennek, merre viszi Carrie-t. A fullasztó melegben a nyakán izzadságcseppek indultak meg lefelé, ám legbelül jéghideg fojtogatta. Eszébe jutottak a gyerekek, akik Brookingsnál eltévedtek a préri füvében. A mocsár pedig még rosszabb, mint a préri. Mama mindig is féltette Grace-t, nehogy az eltévedjen az ingoványban.
    Megpróbálta meghallani a kaszálógép zümmögését, de a fű susogásától nem hallott semmi mást. A nála is magasabbra nőtt, szélben reszkető vékony levelek villogó árnyékán kívül nem lehetett látni még a napot sem, amely alapján tájékozódni lehetett volna. A folytonosan ringó és hajladozó fű nem adott semmi támpontot. Ez a sok fűszál pedig nem tart meg semmilyen súlyt, egyszerűen nem volt semmi, amire fel lehetett volna mászni, hogy a fű fölött átnézve tudni lehessen, merre vannak.
    – Gyere, Carrie! – szólt neki vidáman Laura. Nem szabad megijesztenie őt!
    Carrie teljes bizodalommal követte Laurát, aki azt sem tudta, merre tartanak. Még abban sem lehetett biztos, vajon egyenes vonalban mennek-e. Állandóan valami fűcsomó került az útjába, amit ki kellett kerülniük jobbra vagy balra. Még akkor is, ha előbb a bal, utána a jobb oldalán került meg egy-egy fűcsomót, sem volt biztos benne, nem egy kört írnak-e. Azok, akik eltévednek, általában körbe-körbe bolyonganak, és sosem találják meg a hazavezető utat.
    Az ingoványban a hajlongó, hullámzó fű egy mérföldre vagy még többre is kiterjedt, túl magasra nőtt, hogy ki lehessen látni belőle, túl hajlékony ahhoz, hogy meg lehessen mászni. Szélesen terült el. Hacsak Laura nem megy ki belőle egyenesen, akkor soha nem jutnak ki innen.
    – Már olyan régóta megyünk – zihálta Carrie. – Miért nem értünk még papához?
    – Biztosan itt van már valahol körülöttünk – Laura a saját nyomaikon sem tudott volna visszatérni a biztonságos útra. Cipőik nem hagytak maguk után semmilyen nyomot a szárazra aszalódott iszapban és fűben. A végtelen, ide-oda lengő fű elszáradt, megtört levelei himbálóztak, és mind pont ugyanúgy nézett ki.
    Carrie szája kissé kinyílt. Nagy szemekkel nézett fel Laurára:
    – Tudom, hogy eltévedtünk! – majd el is hallgatott. Ha eltévedtek, hát eltévedtek. Ezt tovább ragozni nem lehet.
    – Jobb lesz továbbmennünk.
    – Szerintem is. Menjünk, amíg tudunk – értett egyet Carrie.
    Folytatták az utat. Mostanra már egész biztosan elhagyták a helyet, ahol papa kaszál. Ám Laura mégsem lehetett biztos semmiben. Lehet, hogy már visszafelé mennek, de az is lehet, hogy messzebbre kerültek. Csak menni tudtak tovább, tovább. Időnként megálltak, megtörölték verejtékező arcukat. Szörnyen szomjaztak, de víz az nem volt. Rettenetesen elfáradtak a fű folytonos hajtogatásától. Egy elhajtás még nem tűnik nehéznek, de folytonosan ezt csinálni nehezebb volt még a széna taposásánál is. Carrie arca a fáradtságtól már egészen elszürkült.
    Ekkor úgy tűnt, mintha a fű kissé ritkulna. Az árnyékok sem tűntek olyan sötétnek, és a fű teteje is mintha ritkább lenne az égen. És ekkor egy villanásra arany napfény csillant meg valahol a sötét fűszálak közt. Talán valami víz van arra! Ó, talán, talán arra van a tarló, és papa ott dolgozik!
    A napfényben egy lekaszált szénamezőt pillantott meg, amit szénaboglyák pöttyöztek tele. Idegen hang ütötte meg a fülét. Egy férfi hangja volt, hangos és barátságos.
    – Mozdulj már meg, Manzo! Vigyük be ezt a szekeret. Mindjárt beesteledik.
    Lusta, vontatott hang felelt rá:
    – Ne már, Roy!
    A fűtenger szélénél, szorosan egymás mellett állva, Laura és Carrie kinézett. Ez nem papa szénamezője. Idegen kocsi állt ott, mely óriási adag szénával volt megpakolva. A magas legtetején, a vakító égben egy fiú hasalt. Fejét két kezére támasztotta, talpát az ég felé fordítva lóbálta.
    Az idegen férfi nagy adag szénát villázott a fiúra. A széna maga alá temette, de ő nevetve kigurult alóla, aztán megrázta fejét és vállát. Haja fekete volt, szeme kék, arcát és két karját a nap barnára égette.
    Amikor a magas kas tetején felállt, észrevette Laurát.
    – Helló! – mindketten Laurára és Carrie-re bámultak, akik mint a nyuszik, lestek ki a magas fűből. Laura azonnal vissza akart fordulni, hogy elbújjon.
    – Azt hittem, papa itt van – szólalt meg. Carrie mozdulatlanul és összetöpörödve állt mögötte.
    – Nem láttunk erre senkit. Ki a papád? – kérdezte a férfi.
    – Mr. Ingalls, igaz? – kérdezte Laurától a fiú, még mindig Laurát bámulva.
    – Igen – felelte, de ekkor már a szekér elé befogott lovakat nézte. Látta ő már ezeket a gyönyörű barna lovakat. Combjuk fényesen csillogott a napon, fényes, fekete sörényük és nyakuk ragyogott. A Wilder fiúk lovai. A férfi és a fiú biztos a Wilder fivérek lesznek.
    – Látom őt innen. Ott van, ni – Laura felnézve látta, merre mutat a fiú. Kék szeme úgy villogott le rá, mintha már régóta ismerné őt.
    – Köszönöm! – felelte kimérten Laura, azzal ő és Carrie elindultak az úton, amit a Morganek és a szekér taposott ki a mocsár füvén át.
    – Hó – kiáltotta papa, amikor meglátta őket. – Hjúú! – fújt nagyot, levéve kalapját, és letörölte verejtékező homlokát.
    Laura odaadta neki a pengét, aztán Carrie-vel együtt végignézték, ahogy kinyitja a szerszámos ládát, kiveszi a vágósort a masinából, kiüti a törött pengét. Az újat a helyére illeszti, majd lekalapálja a szegecseket, hogy megtartsák a fogat. – Így, ni! Mondjátok meg mamának, hogy késni fogok a vacsoráról! Ezt a darabot még befejezem.
    A kaszálógép már egyenletesen berregett, amikor Laura és Carrie elindultak a viskó felé.
    – Nagyon féltél, Laura?
    – Hát, igen, egy kicsit, de minden jó, ha jó a vége.
    – Az én hibám volt! Én akartam arra menni – mondta Carrie.
    – Az én hibám volt, mert én vagyok az idősebb. De megtanultuk a leckét. Azt hiszem, ezután maradunk a jól bevált úton.
    – Elmondod mamának és papának?
    – Muszáj lesz… ha megkérdezik...

  • Vásárlás után letölthető!

     

    farmzene6