A termék a kosárba került.
Új jelszó kérése
Termék részletek


7. Kicsi város a prérin

7. Kicsi város a prérin
  • 7. Kicsi város a prérin
Kiadói ár: 3 250 Ft
Értékelés:

Olvassa el a teljes 1. és 2. fejezetet a fülekre kattintva

  • Laura Ingalls Wilder kilencrészes Kicsi ház sorozatának hetedik kötete először 1941-ben látott napvilágot.
    A kis közösség, amelynek sikerült átvészelnie a hosszú telet, mostanra növekedő, virágzó kisváros lett.
    Laura első állásába lép: ingeket varr. Nem szereti ezt a munkát, de kitartóan végzi, hogy Mary iskoláztatásához hozzájárulhasson. Az igénytanyán a család termése szépen nő, és papa úgy tervezi, a bevételéből ősszel már iskolába tudja küldeni Maryt. Az eladásra szánt terményt nyáron madarak lepik el, és az egészet elpusztítják. Bár a következő tél nem lesz olyan kemény, mégis úgy döntenek, télre a városba költöznek. Laura és Carrie újból iskolába jár, ahol ismét találkozhatnak barátnőikkel. Laura végzete, Nellie Oleson a Szilva-patakról, De Smetbe költözik, aki szintén velük jár iskolába. Az őszi terminus tanára Eliza Jane Wilder lesz. Nellie Miss Wildert Laura ellen fordítja, és egy időre Miss Wilder el is veszti az osztály fölötti kontrollját. Laura buzgón tanul, tudván, hogy csupán egy éve maradt a tanítói vizsgáig. De pihenni is van alkalma, mivel De Smet városa az iskolaházban irodalmi esteket, találkozókat szervez, ahol péntek esténként az egész város összegyűlik szórakozni: énekelnek, zenélnek, kikapcsolódnak a városlakók.
    Almanzo Wilder engedélyt kér, hogy Laurát hazakísérhesse a templomból. Mama igencsak meglepődik, hiszen Laura még csupán tizenöt éves, Almanzo pedig felnőtt férfi.
    Laura megismerkedik Mr. Brewsterrel, aki látta őt az iskolai bemutatón, és felajánl neki egy tanítói állást. A megye főellenőre levizsgáztatja Laurát; habár még nincs tizenhat éves, megkapja tanítói diplomáját…
    Így folytatódik a kilencrészes regénysorozat hetedik kötete.
    E népszerű könyvsorozatot több mint 40 nyelvre fordították le, világszerte 60 millió példányban jelent meg. Ajánljuk minden korosztály számára ezt az élménydús családi olvasmányt.

    Kiadó: Pioneer Publishing
    432 oldal
    Cérnafűzött kötés
    Kemény táblás
    Megjelenés dátuma: 2017. április 7.
    Fordítás: Pioneer Publishing Kft.
    ISBN 978-615-80296-6-7

     

    Kedvezményes árú szállítás Romániába, Szlovákiába, Ausztriába is!

    A könyv elérhető még az Anima könyvesboltokban.

  • Átlagos értékelés
    517
    17
    rafaelo0824
    Természetesen ez a rész is nagyon tetszett. A család élete kicsit jobbra fordult, Laura is szépen felnőtt, ők ketten Almanzóval nagyon aranyosak. Nellie Oleson is visszatért, szerintem jót tett a hangulatnak.
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    16
    ReniK
    „Ha a bölcsesség útját keresed,
    Öt dolgot alaposan fontolj meg:
    Kinek beszélsz,
    Kiről beszélsz,
    S azt hogyan, mikor s hol teszed.”

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    15
    Molnár Krisztina
    Nagyon várom a folytatást! Köszönöm! A könyveket már legalább háromszor kiolvastam, nagyon szeretem!
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    14
    Balogh Zita
    Ismét gyorsan megkaptam a könyvet, és nagyon szeretem! Várom az utolsó két könyvet is!
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    13
    Csala Edit
    Ma megkaptam a könyvet. Köszönöm szépen a gyors ügyintézést ! Jó éjt
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    12
    Lenke
    Szép napot kedves Timi! Szeretném meg köszönni a sok segítséget amit tőled-tőletek kaptam! A 7. könyvet is kiolvastam ,nagyon tetszett-tetszik!
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    11
    Mátyás Márti
    Megérkezett a 7. kötet :)
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    10
    Scsur Ágnes
    Kedves Timi!
    Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok! Hozzánk már megérkezett a nyuszi, meghozta a könyveket!
    Ági

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    9
    Bárányné Csányi Gyöngyi
    Kedve Timi!Megkaptam a megnyert könyvet. Nagyon szépen köszönöm.Két ünnepet is boldoggá tett vele. Már olvasom is.Csodálatos könyvek.
    Boldog húsvétot kívánok Önnek és a kedves családjának!

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    8
    Kerékgyártó Lívia
    Kedves Timi, megérkezett a könyv, nagy örömmel olvasom! Este jutok csak hozzá, hogy "csemegézzek", ebben a társam Mici cicám is. Köszönöm az ajándékként küldött plusz tojásokat is, nagy meglepetés volt számomra ez a jószívű gesztus! Köszönök mindent Tímea, Szeretettel kívánok Önnek és kedves hozzátartozóinak áldott húsvéti ünnepeket! Lívia
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    7
    Marika Bodáné:
    Szép estét ! Örömmel újságolom, hogy ma megérkezett a 7. kötet és benne az ajándék mágnes ! Nagyon köszönöm. További szép estét.
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    6
    Kiss Zsóka
    Én is megkaptam a 7. könyvet. Köszönöm, várom a folytatást. :)
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    5
    Ternyák Alexandra
    Jó napot! Ma megkaptam a 7. könyvet. Nagyon szépen köszönöm
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    4
    Tóth-Csordás Ágnes
    Jó napot kivánok
    Megérkezett a várva várt könyv
    Köszönöm szépen

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    3
    Battáné Héhn Ildikó
    Kézhez kaptam a 7. kötetet is, nagyon-nagyon szépen köszönöm! <3 Számomra mind a filmsorozat, mind pedig a könyvek hatalmas boldogsággal töltenek el és fel. Szívesen éltem volna abban a természetközeli világban, erdők, patakok, mezők és virágok közelségében, nem is beszélve az emberi szeretetről, megértésről. Abban a világban amiben minden nehézség ellenére is megtalálták a közös megoldást és a sok-sok nehézségben a szépséget. Csodálatos egy család volt az övék, csodálatos kis farmmal, házikóval.
    Bár mi is próbálunk úgy élni, olyan megértésben, szeretetben amennyire csak lehet, azért ez a világ kicsit már más, vagyis nagyon más, de azért családon belül még ott lehet a szeretet, a béke és a megértés a családi otthon melege. <3 Remélem még sokáig élvezhetjük mind a film, mind a könyv varázslatos világát a maga szépségével együtt! Köszönöm mind jómagam, mind azok nevében akik imádják, szeretik A Farm ahol élünk sorozatot! További sok sikert kívánok! <3

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    2
    Éva
    Kedves Tímea!
    Ismét nagy örömmel vettem át a sorozat legújabb kiadását. Ez már a 7. kötet!!! Köszönet a gyors szállításért!
    Már el is kezdtem olvasni. Folytatódik a kedves, meghitt hangulatú regény. Mikor a köteteket a kezembe veszem, csodálatos kiadványokban és csodás, szép történetekben merülhetek el!
    Köszönet érte! Üdvözlettel, Éva

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    1
    Tóth-Csordás Ágnes
    Jó napot kivánok
    Megérkezett a várva várt könyv
    Köszönöm szépen!

    Előnyök: -
    Hátrányok: -
  • Cikkszám
    173968
  • 1. fejezet: Tavasz a tanyán

    A tavaly októberi hóvihar után azonnal a városba költöztek, ahol hamarosan Laurának iskolába kellett járnia. Aztán a viharok miatt kényszerszünetet rendeltek el az iskolában, és az alatt a hosszú tél alatt a hóviharok a házak között tomboltak, elrekesztve ezzel egymástól a városlakókat, így a napok és éjjelek úgy követték egymást, hogy sem egy hangot hallani, sem fényt látni nem lehetett a kavargó hóban.
    A hosszú tél folyamán idejük nagy részét a kicsiny konyhában töltötték, fázva, éhesen és keményen dolgozva a sötétben, hogy a fagyos hidegben elegendő szénát tekerjenek ahhoz, hogy életben tartsák a tüzet, és folyamatosan búzát őröltek a kávédarálóval, amelyből megsüthették a mindennapi kenyerüket.
    A végtelen hosszú tél folyamán egyetlen reményük csupán az lehetett, hogy egyszer csak véget ér, egyszer muszáj lesz a hóviharoknak elmúlniuk, és a nap újból melegen kisüt, hogy aztán ők végre elmehessenek a városból, vissza az igénytanyájukra.
    Most tavasz van. A dakotai préri oly langyosan és világosan terül el a szikrázó napsütés alatt, hogy úgy tűnik, ezt az időt soha nem söpri el egy kemény tél szele vagy hava. Mily csodás dolog megint az igényen lakni! Laura semmi másra nem vágyott, csupán a szabadban lenni. Úgy érezte, semennyi idő nem elég arra, hogy elegendő napfényt szívhasson fel a csontjaiba.
    Pirkadatkor, valahányszor csak kiment a mocsár szélére a kúthoz, hogy a reggeli vödör friss vizet elvigye, a kelő nap mindig ragyogó dicsfényben fürdött. Réti pacsirták kaptak szárnyra énekelve a harmattal borított fűből. Mezei nyulak ugráltak az ösvény mellett, fényes szemük figyelt, hosszú füleik meg-megrándultak, miközben finnyásan rágcsálták reggelijüket, a fű lágy, legfelső végét.
    Laura csupán annyi időt töltött a viskóban, amíg letette a vödröt, és megragadta a vizes csöbröt. Kiszaladt a lankához, ahol Ellen, a tehén kurtította az üde, alig kisarjadt füvet. Csöndesen kérődzni kezdett, mialatt Laura megfejte őt.
    A friss tej édes illata párologva szállt fel, ahogy a tejsugarak sziszegve csapódtak bele az emelkedő habba, és ez mind összekeveredett a tavasz illataival. Laura csupasz lábfeje vizes lett és hideg a harmatos fűtől, a napfény melegen sütötte nyakát, és Ellen lágyéka langyosan simult Laura mellkasának. Saját peckén izgatottan bőgött Ellen borja, amire Ellen egy megnyugtató mú-val felelt.
    Miután az utolsó csepp tejet is kifejte, Laura a csöbörrel visszatért a viskóhoz. A meleg, friss tejből mama kiöntött valamennyit a borjú csöbrébe. A többit egy tiszta, fehér ruhán át beleszűrte bádog tejes lábasokba, amiket Laura óvatosan levitt a pincébe, addig mama az előző esti tejből jó vastag tejszínt fölözött le. Majd a már lefölözött tejet a borjú csöbrébe öntötte, amit Laura visz-szavitt az éhes borjúnak.
    Egy kisborjút inni tanítani nem könnyű dolog, de legalább mindig érdekes. A remegő lábakon álló boci úgy született, hogy azt hitte, elég, ha csak öklel egyet a kis piros fejével, s máris kapja a tejet. Így hát, amikor megérezte a tej illatát a csöbörben, megpróbálta lefejelni azt.
    Laurának vigyáznia kellett, már ameny-nyire tudott, nehogy ilyenkor a tej kiömöljön, ugyanakkor meg kellett tanítania a kisborjút, hogyan igyon belőle, hiszen az még nem tudott. Ujjait belemártotta a tejbe, és hagyta, hogy a borjú lenyalja érdes nyelvével, azután gyengéden lefelé húzva közben a kezét, belevezette az orrát a csöbörben lévő tejbe. A kisboci egyszer csak vizet szívott fel az orrába, és ahogy kitüsz­szentette, vele együtt fröccsent ki jó sok tej is a csöbörből. Ezek után meg nagy buzgalmában megint belefejelt a tejbe. Olyan erősen öklelt, hogy Laura kezéből majd kiesett a csöbör. A tejből egy adag a boci fejére, egy másik pedig Laura ruhájának elejére fröccsent.
    Ezért hát türelmesen újrakezdte: ujjait a tejbe mártotta és a borjú orrához dugta, közben igyekezett, hogy a tej ne fröccsenjen ki a csöbörből, így próbálta tanítgatni a bocit az ivásra. Végül a tej egy része csak belekerült a borjúba.
    Ezután Laura kihúzta a pányva peckeit. Egyiket a másik után, Ellent, a kisbocit és az éves üszőt friss helyre pányvázta át puha, hűvös fűre. A vaspeckeket mélyre szúrta a földbe. A nap ekkorra teljesen felkelt, az egész égbolt kéken ragyogott, és a rónaság egyetlen hatalmas, szélben hullámzó fűtenger volt. És mama hívta őt:
    – Siess, Laura! Kész a reggeli!
    A viskóban Laura a lavórban gyorsan arcot, kezet mosott. A vizet csillogó sugárként öntötte ki a fűre, ahol a nap hamar felszárítja. A fésűt átfuttatta haján, egészen a fityegő copfokig. Idő soha nem maradt reggeli előtt, hogy hosszú copfjait kibontsa, rendesen átkefélje a haját, és újfent befonja. Ezt majd csak azután tudja elvégezni, miután a reggeli munkán már túlvan.
    Ahogy leült a helyére Mary mellé, végignézett a tiszta, piros-fehér kockás asztalterítőn csillogó evőeszközökön, nézte Carrie-t és a kicsi Grace babát, akinek szappannal mosott arca fényesen ragyogott, szeme szintén. Ránézett papára és mamára; vidáman mosolyogtak. Érezte, ahogy az édes reggeli szél befúj a szélesre tárt ajtón és ablakon; nagyot sóhajtott.
    Papa ránézett. Ő tudta, mit érez Laura.
    – Azt hiszem, nagyon jó ez – szólalt meg.
    – Gyönyörű reggelünk van – értett vele egyet mama.
    Majd reggeli után papa befogta a lovakat, Samet és Davidet, és kihajtott velük a prérire a viskótól keletre, ahol a földet törte föl kukoricának. Mama vette át az irányítást a napi munka felett, és Laura ilyenkor azt szerette a legjobban, amikor mama bejelentette:
    – A kertben kell dolgoznom.
    Mary lelkesen felajánlotta, hogy a többi házimunkát majd ő elvégzi, így Laura segíteni tud mamának. Mary vak volt. Még azokban az időkben sem, mikor még nem kapta el a skarlátlázat – mely tisztakék szeme világát elvette –, még akkor sem szeretett a szabadban dolgozni a napon és a szélben. Most is nagyon örült, hogy odabent tehette magát hasznossá.
    – Ott kell dolgoznom, ahol az ujjaimmal látok – szólt vidáman. – Én nem tudok különbséget tenni egy borsó hajtása és egy gizgaz között, ha az ásó végére kerül, de mosogatni tudok, no meg megágyazni és Grace-re vigyázni.
    Carrie is nagyon büszke volt, mivel, bár kicsi volt még, alig tízéves, mégis tudott segíteni Marynek a házimunkában. Ezért hát mama és Laura kiment a kertbe dolgozni.
    Emberek költöztek ide keletről, hogy letelepedjenek szerte a prérin. Új tanyákat építettek a Nagy Ingoványtól keletre, délre és nyugatra. Párnaponta elhajtott mellettük egy-egy szekér, rajta idegenek, akik a mocsár nyakán keltek át a város felé hajtva, illetve jöttek visszafelé. Mama azt mondta, ismerkedni ráér akkor, ha a tavaszi nagy munkáknak vége. Tavasszal nincs idő a látogatásokra.
    Papának új ekéje lett, egy igazi törőeke. Fantasztikusan szántotta a préri gyepét. Volt egy élesre fent kereke, a gördülő csoroszlya, amely gördülve és közben vágva haladt a gyepes talajon az ekevas előtt. Ezt követte a szintén éles ekevas, mely alávágott, egészen a gubancos fű gyökerei közé, és kiemelve megforgatta a hosszú, egyenesre leszélezett gyepet. Ez a vágott gyeptalaj pontosan tizenkét hüvelyk széles volt, és olyan egyenes, mintha csak kézzel vágták volna át.
    Az egész család nagyon örült az új ekének. Most, hogy túl vannak egy egésznapos munkán, Sam és David vidáman feküdnek el és hengergőznek a földön, fülüket élénken hegyezik, és alaposan körülnéznek a prérin, mielőtt nekiállnának legelni. Ezen a tavaszon nem lettek lestrapáltak, szomorúak, és nem is soványodtak le. És vacsora közben még papa sem túl fáradt egy kis tréfálkozáshoz.
    – Én mondom, ez az eke saját maga végzi el a munkát! Manapság, ezekkel az új találmányokkal már szinte nincs is szükség az ember erejére. Még egy ilyen éjszaka, és mi csak azt vesszük észre, hogy az eke megy tovább magától, reggel meg, amikor kinézünk, azt látjuk, a lovak mögött már felszántott egy-két holdat, én meg estére elkészülök.
    A kiforgatott gyep fejjel lefelé állt, a levágott fű gyökerei mind telepettyezték a földet. A friss szántás pompásan hűvös és puha érzés volt a meztelen talpaknak, Carrie és Grace gyakran követte az ekét, közben játszottak. Laura is szívesen tett volna hasonlóképp, ám ő már tizenöt éves; túl nagy ahhoz, hogy a friss, tiszta illatú földön játsszon. Azonkívül Marynek is szüksége van a délutáni sétákra a napsütésben.
    Így hát, amikor reggeli munkájával végzett, Laura Maryvel sétálni indult a prérin. Tavaszi virágok nyíltak, és felhők árnyéka szántotta a fűvel borított lankákat.
    Különös volt, hogy amikor még kisebbek voltak, Mary nagyobbnak s gyakran irányítgatónak tűnt, ám most, hogy idősebbek lettek, mintha csak egykorúak lennének. Szerettek együtt hosszú sétákat tenni a szélben és napfényben, közben ibolyát, boglárkát szedtek, és juhsóskát majszoltak. A juhsóska gyönyörű levendulaszín virágokat hajtott, a lóhere alakú leveleknek és a vékony száraknak sajátos, csípős zamata volt.
    – A juhsóskának olyan az íze, mint a tavasznak – állapította meg Laura.
    – Valóban olyan, mintha citromíze lenne – javította ki finoman Mary. Mielőtt beleharapott volna a sóskába, mindig megkérdezte: – Jól megnézted? Biztos, hogy nincs rajta bogár?
    – Sosincs rajta bogár – tiltakozott Laura. – Ez a préri olyan nagyon tiszta! Ennél tisztább hely nincs is.
    – Mindegy, azért csak nézd meg! Nem szeretném bekapni az egész dakotai préri egyetlen bogarát sem.
    Együtt nevettek. Mary szíve most annyira könnyűvé vált, hogy gyakran sütött el hasonló tréfákat. Arca békésen, derűsen ragyogott főkötője alatt, kék szeme oly tiszta volt, s hangja oly vidám, mintha nem is a sötétségben járna.
    Mary mindig is jó volt. Sokszor annyira, hogy Laura alig bírta elviselni. Azonban most megváltozott. Egyszer Laura szóba is hozta ezt.
    – Te mindig jó akartál lenni. És az is voltál. Ettől néha úgy méregbe gurultam, hogy pofon akartalak vágni. De most úgy vagy jó, hogy még csak nem is törekszel rá.
    Mary megtorpant.
    – Ó, Laura, ez szörnyű! Te még most is megpofoznál?
    – Dehogy, soha!
    – Tényleg nem? Nemcsak azért mondod ezt, mert vak vagyok?
    – Nem! Tényleg és őszintén: soha, Mary. Nem is jutott az eszembe, hogy nem látsz. Én… én csak örülök, hogy te vagy a testvérem. Bárcsak én is olyan lehetnék, mint te! Bár azt hiszem, sosem tudnék olyan lenni – sóhajtott. – Nem is tudom, hogy tudsz ilyen jó lenni.
    – Valójában nem vagyok az. Tényleg próbálok, de ha tudnád, néha milyen lázadónak és közönségesnek érzem magam belül, mindjárt nem akarnál rám hasonlítani.
    – De én látom, milyen vagy belül – mondott ellent Laura. – Ez látszott mindig. Te mindig tökéletesen türelmes vagy, és soha még csak egy kicsit sem közönséges.
    – Tudom már, miért akartál felpofozni. Azért, mert büszke voltam rá. Pedig én nem is akartam jó lenni. Magam előtt hivalkodtam, hogy milyen jó kislány vagyok, de közben hiú voltam és büszke, és bizony, kiérdemeltem volna egy alapos pofont.
    Laura megdöbbent. Aztán hirtelen rájött: ezt ő mindvégig tudta. Mindazonáltal ez mégsem volt igaz Maryre.
    – Ó, nem, te nem ilyen vagy. Te valóban jó vagy.
    – Mi mind borzalmasan gonoszak vagyunk és hajlamosak a bűnre, mint ahogy a szikra is felfelé száll – idézte Mary a Biblia szavait*. – De ez nem számít.
    – Micsoda? – sikkantott fel Laura. – Úgy értem, nem hiszem, hogy olyan sokat kellene magunkra gondolnunk, még arra sem, hogy jók vagyunk-e vagy rosszak – magyarázta Mary.
    – De hát istenem, hogy lehet valaki jó úgy, hogy nem is gondol rá?
    – Nem tudom. Azt hiszem, úgy nem is tudunk – vallotta be Mary. – Nem tudom elmondani, pontosan hogy értem ezt. De… ez nem is annyira a gondolkodás, mint… mint inkább tudni. Tudni, hogy biztos vagy Isten jóságában.
    Laura némán állt, ezért Mary is, mivel ő nem mert úgy lépni, hogy Laura karja ne vezesse őt. Ott állt Mary a hatalmas, üdén zöldellő és virágzó rét közepén a szélben a kiterjedt kék ég alatt, melyen fehér fellegek úsztak, anélkül hogy mindezt látná. Mindenki tudja, hogy Isten jó. De akkor úgy tűnt Laurának: Mary ebben valahogy másképp, valami különleges módon bizonyos.
    – Te megbizonyosodtál, ugye? – kérdezte Laura.
    – Igen, egész életem alatt tudtam. „Az Úr az én pásztorom, Nem szűkölködöm semmiben. Füves legelőkön pihentet engem, bővizű pihenőhelyekre vezet.”* Azt hiszem, ez a legszebb zsoltár mind közül... Miért álltunk meg itt? Nem érzem az ibolyák illatát.
    – Eljöttünk a bölénydagonyázó mellett, mikor beszéltünk. Majd arra megyünk vissza.
    Amikor megfordultak, Laura látta az alacsony lankákat, amelyek a Nagy Ingovány durva füvétől húzódtak az apró igényviskóig. A kicsi ház alig tűnt nagyobbnak egy tyúkketrecnél, rézsútosan emelkedő, hirtelen megszakadó féltetejével. A gyeptéglából épült istálló szinte észrevétlenül állt a vad fűben. Mögötte legelt Ellen és a két borjú, kelet felé pedig papa épp kukoricát vetett a frissen feltört, gyepes földbe.
    Papa megpróbált annyi földet feltörni, amennyit csak bírt és ideje volt rá, mielőtt a talaj túlságosan kiszáradna. Átboronálta azt a részt is, amit még előző évben szántott fel, és zabbal bevetette. Most épp fel-alá járt a gyeprögös földön, lassan haladt, vállán átvetve egy zsák, benne vetőkukorica, kezében kapa.
    – Papa kukoricát vet. Menjünk arra! Most értük el a bölénydagonyázót.
    – Jó.
    Egy pillanatra megálltak, és mélyen belélegezték a langyos ibolyák illatát, mely oly bőven áradt felfelé, mint a méz. A tökéletes kör alakú bivalyhentergő mint valami tányér, úgy terült el a prérin, három- vagy négyláb mélyen, alját sűrűn borította az ibolya. Ezernyi, milliónyi virág, oly sűrűn, hogy saját leveleiket is eltakarták.
    Mary lement közéjük.
    – Hmmmmm! – lélegzett nagyot. Ujjai finoman végigszántottak a szirmokon, majd lefelé haladtak a száron, hogy felszedje őket.
    Amikor odaértek a gyepes szántóföldhöz, papa is mélyet szagolt az ibolyákba.
    – Kellemes sétátok volt, lányok? – mosolygott rájuk, de a munkát közben sem hagyta abba. Kapájával fellazított egy darabka földet, pici lyukat ásott bele, majd négy kukoricaszemet ejtett a lyukba, a kapával betakarta, aztán továbblépett, hogy a következő kis dombocskát is elkészítse.
    Carrie jött sietve, orrát mélyen belefúrta az ibolyákba.
    Ő vigyázott Grace-re, aki nem játszhatott máshol, mint a szántóföldön, ahol papa is dolgozott. A giliszták egyszerűen lenyűgözték Grace-t. Valahányszor papa belevágta a földbe kapáját, ő már ott figyelt, s felkuncogott, amikor észrevett egy vékony, hosszú gilisztát, ahogy az összehúzza magát kicsire és vastagra, majd gyorsan újra visszaássa magát a földbe.
    – Ha kettévágják, a két fele külön is ezt csinálja. Miért, papa?
    – Vissza akarnak bújni a földbe, azt hiszem.
    – Miért, papa?
    – Ó, hát csak mert ők ezt akarják.
    – Miért akarják ezt, papa?
    – Te miért szeretsz a göröngyök közt játszani? – kérdezte őt papa.
    – Miért, papa? Hány kukoricát vetsz el, papa?
    – Szemet. Négy szemet. Egy, kettő, három, négy.
    – Egy, kettő, négy. Miért, papa?
    – Hát ez könnyű:

    Egy jut a rigónak,
    Egy a hollónak.
    Így marad kettő,
    Ami nagyra megnő.


    A kert mostanra növekedésnek indult. Aprócska sorokban bújt elő a különféle zöld: retek, saláta, hagyma. A bab első összezsugorodott levélkéi töretlenül törtek felfelé. A frissen kikelt paradicsom vékony szárain már kezdte növeszteni csipkés levélzetét.
    – Ahogy elnézem a kertet, nagyon ráfér a kapálás – állapította meg mama, miközben Laura elhelyezte az ibolyákat az asztalon, hogy az ebédnél illatozzanak. – És az biztos, hogy a bab bármelyik nap előbújhat, amilyen melegre fordult az idő.
    Az egyik forró reggel az összes bab elő is bukkant a földből. Grace fedezte föl, és izgatottan sikongatva szaladt, hogy elújságolja mamának. Aznap reggel egyszerűen semmivel nem lehetett elcsalogatni: ő figyelt. A csupasz föld alól egymás után bukkantak fel a babszemek, száruk úgy kunkorodott elő, mint valami acélrugó, és odakint a napsütésben a félbetört babszem kitolt még két sápadt ikerlevelet. Valahányszor egy babszem kipattant, Grace felsikoltott.
    Most, hogy a kukoricát elvetette, papa megépítette az igényviskó hiányzó másik felét. Egy reggel lerakta a padló gerendáit. Ezután elkészítette a vázat, Laura segített neki megemelni és megtartani, míg ő odaszegezi a függőleges részhez. Feltette a léceket és két ablakkeretet. Majd a tetőgerenda következett, hogy a tető másik oldala is meglegyen.
    Laura végig segített neki, Carrie és Grace figyeltek, közben minden szöget felszedegettek, amit papa véletlenül leejtett. Olykor még mama is megállt csak úgy percekre, és nézte. Izgalmas dolog volt figyelemmel kísérni, hogy lesz a viskóból ház.
    Amikor elkészült, három szobájuk lett. Az új rész két aprócska hálószobából állt egy-egy ablakkal. Mostantól az ágyak nem az elülső szobában lesznek.
    – Ezzel két legyet ütünk egy csapásra – mondta mama. – A nagytakarítást és a költözést egyszerre megcsináljuk.
    Minden takarót és ablakfüggönyt kimostak, majd kitették száradni. Aztán addig pucolták az új ablakokat, míg szépen nem ragyogtak, és használt lepedőkből varrt új függönyöket tettek fel. Ezeknek a szegélyét Mary varrta apró öltésekkel. Mama és Laura az új szobákban beállították az ágykereteket, amelyek friss, jóillatú deszkákból készültek. Laura és Carrie a szénakazal közepéből szedett legvilágosabb szénából töltötték meg a szalmahuzatokat, utána ráterítették az ágyakra a mama vasalójától még mindig meleg lepedőket, végül letakarták prériillatú, tiszta takarókkal.
    Ezek után mama és Laura végigsúrolták, -dörzsölték a régi viskó minden zegzugát, amelyből most az elülső szoba lett. Így, hogy nem voltak benne ágyak, igen tágassá vált, csupán a főzőkályha, a szekrények, az asztal, a székek meg a stelázsi maradt ott. Amikor minden tökéletesen tiszta lett s a helyére került, mind megálltak megcsodálni.
    – Nem kell helyettem látnod, Laura – mondta Mary. – Érzem, milyen nagy, friss és szép lett minden.
    A friss, kikeményített függönyök lágyan mozogtak a szélben a nyitott ablakok előtt. A felsikált deszkafal és -padló sárgásszürkés színben pompázott. A Carrie által gyűjtött csokornyi vadvirág és szellőrózsa a kék kancsóban mintha a tavaszt hozták volna be a helyiségbe. A fényezett stelázsi a sarokban elegánsan és csinosan mutatott.
    A délutáni fények kiemelték a stelázsi alsó polcán lévő könyvek aranybetűs gerincét, és a fölötte lévő polc három üvegpolca csillogott, az üvegre egy-egy pici virágot festettek. Fölöttük, a következő polcon, aranyszínű virágok ragyogtak az óra üvegarca mögött, bronz ingája meg-megvillant, miközben ide-oda billegett. Még magasabban, a legfelső polcon, Laura fehér porcelán ékszerdoboza állt, fedelén a csöpp kis arany csésze és csészealj. Mellette Carrie barna-fehér porcelán kutyusa.
    Az új hálószobák ajtajai közti falra mama felrakta azt a fapolcot, amit még papa faragott neki karácsonyi ajándékként nagyon-nagyon régen a wisconsini nagy erdőben. Minden egyes virág és levél, a pici kúszókacs a kis polcon és a hosszabb kacs, ami a nagy csillag felé kúszott, még mindig ugyanolyan sértetlen volt, mint amikor papa azokat zsebkésével megfaragta. S mama jó öreg – öregebb, mint amire Laura emlékezni bírt – porcelán pásztorlánykája is ott állt rózsaszínben és fehérben, mosolyogva a polcon.
    Csodálatos szoba volt!...

  • 2. fejezet: Kell az a macska!

    A kukorica sárgászöld hajtásai mint a rezgő pántlikavégek, pöttyözve borították el a feltört, átboronált, gyepes földet. Egy este papa végigsétált a szántón, hogy megszemlélje. Fáradtan és ingerülten tért vissza.
    – Több, mint a fele kukoricát újra kell ültetnem – mérgelődött.
    – Ó, papa! De hát miért? – csodálkozott Laura.
    – A hörcsögök! Hát, tulajdonképpen ez jut annak, aki elsőként vet kukoricát egy új területen.
    Grace átölelte papa lábait. Papa felkapta őt, s szakállával megcsiklandozta arcocskáját, Grace felkuncogott. Eszébe jutott a vetővers, és papa térdén ülve büszkén rákezdte:

    Egy jut a rigónak,
    Egy a hollónak.
    Így marad kettő,
    Ami nagyra megnő.

    – Aki ezt a versikét kitalálta, valami keleti lehetett – mondta neki papa. – Itt kint a vidéken saját verset kell költenünk, Grace. Mit szólsz, mondjuk, ehhez?

    Egy jut a hörcsögnek,
    Még egy a hörcsögnek,
    Harmadik a hörcsögé,
    Hogy a fityfene elvinné!

    – Ó, Charles! – tiltakozott nevetve mama. Szerinte a szójátékok nem viccesek, mégsem tudta megállni nevetés nélkül, amikor papa ártatlan arccal elsütött egyet.
    Alig vetette el a kukoricát, a hörcsögök szinte rögtön rátaláltak. Az egész szántón ott ugrándoztak, időnként megállva, hogy apró mancsukkal lyukakat ássanak a felpuhított rögökbe. Kész csoda, mennyire pontosan tudták, hova lettek elvetve a szemek.
    Elképesztő volt látni, ahogy ezek az apró teremtmények szaladgálnak, ásnak, majszolás közben egyenesen felülnek, mancsukba szorítva egy-egy kukoricaszemet, és ezek képesek felfalni egy teljes kukoricaföld felét.
    – Kész istencsapása! – dühöngött papa. – Bár lenne egy macskánk, mint a jó öreg Fekete Susan! Az alaposan megritkítaná ezeket.
    – Nekem is elkelne egy macska a háznál – értett egyet vele mama. – Én mondom, annyi lett az egér, hogy a szekrényben nem hagyhatom fedetlenül az ételt. Lehetne valahonnan macskát szerezni, Charles?
    – Nincs egy szál sem az egész környéken, amiről tudnék. A városi boltosok is panaszkodnak. Wilmarthék beszélnek róla, hogy szereznek macskát keletről.
    Aznap éjjel Laura felriadt mély álmából. A hálószobákat elválasztó fal felől zihálást, morgást és valami apró test tompa puffanását, szétlapulását hallotta. Aztán mama hangját:
    – Charles! Mi az?
    – Álmodtam – szólalt meg halkan papa. – Azt álmodtam, hogy egy borbély a hajamat vágja.
    Mama halkan válaszolt, mivel éjszaka közepe volt, és az egész ház csendes:
    – Csak álom volt. Feküdj vissza, és add vissza a takarót, lehúztad rólam!
    – Hallottam a borbélyt: nyissz-nyissz.
    – Jól van, feküdj már le, és aludj! – ásított mama.
    – De a hajamat tényleg levágták – mondta papa.
    – Még sosem láttalak ilyen feldúltnak egy álom miatt – mama újra ásított. – Feküdj vissza, fordulj a hátadra, és akkor nem fogsz tovább álmodni!
    – Caroline, a hajamat levágták – ismételte meg papa.
    – Miről beszélsz? – mama most már teljesen felébredt.
    – Mondom, álmomban még a fejemre is tettem a kezem és… itt! Fogd meg a fejem!
    – Charles! Hol a hajad? – szakadt ki mamából. Laura hallotta, ahogy mama felül az ágyban. – Én is érzem, a fejednél van egy rész…
    – Hát ez az! – folytatta papa. – Odatettem a kezem…
    – Akkora rész, mint a tenyerem – szakította félbe mama –, teljesen le van vágva.
    – Odatettem a kezem, és megfogtam… valamit…
    – Mit? Mi volt az?
    – Azt hiszem... azt hiszem, egy egér volt.
    – Hol van? – sikoltott föl mama.
    – Nem tudom. Elhajítottam, ahogy csak bírtam.
    – Te jó isten! – szólt elgyengülve mama. – Biztos, hogy egér volt. Lerágta a hajad, hogy fészket csináljon belőle.
    Egy perc elteltével papa megszólalt:
    – Caroline, én esküszöm…
    – Nem, Charles!
    – Hát, esküdnék, ha megtehetném: nem tudok éjszakákat ébren feküdni, hogy távol tartsam a hajamtól az egereket.
    – De jó lenne egy macska! – kívánta mama reménytelenül.
    És valóban: reggel egy döglött egér feküdt a hálószoba falánál, ahová papa dobta. Papa pedig reggelinél egy csaknem kopasz folttal a feje tetején jelent meg; ahol az egér lerágta a haját.
    Őt ez nem zavarta túlságosan, de a hajának már nem marad annyi ideje, hogy megnőjön, mire neki a megyei megbízottak gyűlésére kell mennie. Az ország oly mértékben benépesült, hogy mostanra már egy teljes megyét kell eligazgatni, papának pedig segítenie kellett benne. Mint egyike a legrégebbi telepeseknek, nem térhetett ki e kötelesség elől.
    A gyűlésre Whitingék tanyáján kerítettek sort, négy mérföldre északkeletre a várostól. Nem volt kétséges, hogy Mrs. Whiting is ott lesz majd, így papa nem tarthatja fején a kalapját.
    – Oda se neki! – vigasztalta őt mama. – Csak mondd el nekik, mi történt! Biztos náluk is van egér.
    – Sokkal fontosabb dolgokról kell beszélni. Nem, hadd gondolják csak azt, hogy a feleségem így vágja a hajamat.
    – Charles, ezt nem teheted meg velem! – háborodott fel mama, mielőtt észrevette volna, hogy csak ugratják.
    Mikor aznap reggel elhajtott a szekérrel, papa azt mondta mamának, ne várja őt vissza ebédre. Azon az időn kívül, amit a gyűlésen tölt majd, lesz még egy tízmérföldes útja is.
    Vacsorára járt már, mire az istálló elé hajtott. Kifogott, és olyan sebesen jött a házba, hogy félúton találkozott a kifelé szaladó Carrie-vel és Grace-szel.
    – Lányok! Caroline! Találjátok ki, mit hoztam nektek!
    Keze a zsebében, szeme pajkosan csillog.
    – Édesség! – sikította kórusban Carrie és Grace.
    – Még annál is jobb! – felelte rá papa.
    – Levél? – kérdezte mama.
    – Újság – találgatott Mary. – A haladás?
    Laura papa zsebét vizslatta. Látta: valami, ami nem papa keze, mozog benne.
    – Előbb lássa Mary! – figyelmeztette a többieket papa. Kivette kezét a zsebéből. Tenyerében egy picurka, kék és fehér színű kiscica volt.
    Óvatosan Mary kezébe tette. Ujjbegyeivel Mary végigszántott a cica puha szőrén. Puhán megérintette picurka füleit, orrát és aprócska tappancsait.
    – Egy kiscica! – mondta meglepetten. – Milyen kicsike cica!
    – Még nem nyílt ki a szeme – magyarázta neki Laura. – Az újszülött szőre olyan kék, mint a dohányfüst, a pofája, mellkasa, a tappancsai és a farkincája legvége pedig fehér. A karmai a legkisebb piciségek a világon.
    – Túl pici még ahhoz, hogy elszakítsák az anyjától – mondta papa. – Mégis el kellett hoznom, mielőtt valaki más vitte volna el. Lett Whitingnak egy macskája, keletről küldték neki. Ellett öt kiscicát, amiből négyet ma eladtak, ötven centért darabját.
    – Csak nem adtál ki ötven centet egy cicáért, papa? – nyílt nagyra Laura szeme.
    – De, bizony hogy kiadtam.
    – Nem hibáztatlak, Charles – szólt gyorsan mama. – Egy macska ebben a házban nagyon is megéri.
    – Fel tudunk nevelni egy ilyen kismacskát? – kérdezte aggódva Mary.
    – Ó, hogyne – biztosította őket mama. – Sűrűn kell etetnünk, óvatosan mosnunk kell a kis szemét, és meleg helyen kell tartanunk. Laura, keress csak egy kis dobozt, aztán válogasd ki a legfinomabb, legmelegebb rongyokat a foltos zsákból!
    Laura egy kartondobozban kuckós, puha fészket készített a kiscicának, mama tejet melegített. Nézték, ahogy mama kézbe veszi és megeteti a cicát, teáskanálban lévő csöppnyi tejet adva neki. A cica picinke mancsai rákulcsolódtak a kanálra, rózsaszín szájával megpróbálta szívni, és cseppenként fel is szívta a meleg tejet, bár a mellkasára is jutott belőle. Aztán a fészkébe tették, végül Mary meleg keze alatt elhelyezkedett és elaludt.
    – Kilenc élete van, mint minden macskának – magyarázta mama –, nem lesz semmi baja. Majd meglátjátok...

Webáruház készítés