Új jelszó kérése
Termék részletek


8. Azok a boldog, arany évek

8. Azok a boldog, arany évek
  • 8. Azok a boldog, arany évek
3 250 Ft

Ajándék: a könyvben szereplő dalok hanganyaga mp3 formátumban (letölthető)


DVD előrendelés december 16-ig:
Válasszon a DVD mellé legalább 2 könyvet, és a
szállítás INGYENES!

  • A tizenöt éves Laura először lakik külön családjától. Húsz mérföldnyire otthonától tanít, egy bérviskóban. Laurának komoly nehézségei és kétségei támadnak: vajon képes lesz­e megfelelő módon tanítani és nevelni a tanulók közül több, nála idősebb és magasabb gyereket. Honvágya van, de kitart, hogy Mary tandíját fizetni tudják a vakok iskolájában. A szünidőben Laura örömét leli énekóráiban, a szánkós utazásokban, de mindezek közül a legjobb: Almanzo Wilder megtanítja neki az új bricskáját vezetni. Laura és Almanzo barátsága egyre jobban elmélyül. Miss Ingalls nevet, él, tanít, nevel és szeret. Végül Almanzóval összeházasodnak, és megkezdik közös életüket új, kicsi házukban.

  • Átlagos értékelés
    511
    11
    Papp Jánosné Gyöngyvér
    Csodálatos élmény, csodálatos sorozat....Felüdülés olvasni, akár sokadszorra is. Köszönöm :)
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    10
    Zsolnainé Csőregi Réka
    Nagyon megvagyok elégedve a könyvekkel, nagyon szép és jó olvasmány! Imádtam az egész könyv sorozatot. Visszaröpített a régmúlt időkben, szinte a cselekmény része voltam amikor olvastam őket! Köszönöm ezt a csodás élményt!
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    9
    Lacza Jánosné
    Ma kezdtem hozzá a 8.-nak, de este ki is olvasom, nem lehet letenni! :) ujra és ujra el fogom olvasni, a 3.-nál tartok az ujraolvasásban
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    8
    Battáné Ildikó
    Nagyon -nagyon szépen köszönöm ,megkaptam az elmúlt napokban az utolsó 2 kötetet is !
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
    7
    Berta Zsuzsanna
    Én már ki is olvastam a 8.-9. kötetet. Azthiszem el is kezdem újra ☺☺☺ Köszönöm szépen!
    Előnyök: -
    Hátrányok: -
  • Cikkszám
    173969
  • 1. fejezet: Laura elhagyja otthonát

    A felhőtlen vasárnap délutánban szikrázott a napfény a hóval takart prérin. Déli szellő fújt, bár olyan hideg volt, hogy a szántalpak csikorogtak a keményre összetömörödött havon. Tompán dobogtak a lovak patái. Papa szótlanságba burkolózott.
    A szánon keresztbe fektetett deszkán mellette ülve Laura szintén nem beszélt. Nem volt miről. Iskolai tanítóskodása felé vezető útjára indult.
    Tegnap még ő maga is diáklány volt; most pedig tanító. Az egész olyan hirtelen történt. Alig bírta visszafogni magát, hogy ne arra gondoljon: holnap megint iskolába megy a kishúgával, Carrie-vel, és a padban Ida Brown mellett ül majd. Ám ehelyett holnap tanítani fog.
    Hogy ezt miként kell csinálni, azt nem tudta. Még soha nem tanított ezelőtt, és nem töltötte be tizenhatodik életévét sem. Bár már tizenöt, még mindig kicsi; most pedig még inkább annak érzi magát.
    Körös-körül kihaltan terült el a lágyan ringó, havas táj. Fejük felett üres volt a magas, ritka ég. Laura nem nézett vissza, de tudta, a várost már mérföldekre maga mögött hagyták; nem maradt más belőle a kihalt préri fehérségében, csupán egy aprócska sötét folt. A meleg nappaliban mama, Carrie és Grace messze elmaradtak.
    A Brewster telepig még mindig mérföldek vannak hátra. Tizenkét mérföld a várostól. Laura nem tudta, hogy néz ki. Nem ismert onnan senkit. Mr. Brewsterrel is csak egyszer találkozott, amikor meglátogatta őket, hogy felkérje Laurát a tanításra. Magas férfi volt és barna, mint bármely telepes; szűkszavú ember lévén nem beszélt magáról.
    Papa a gyeplőt kesztyűs kezében tartva merengve nézett maga elé, időnként csettintett a lovaknak. Ő tudta, mit érez Laura. Aztán fejét Laura felé fordítva úgy szólalt meg, mintha Laurának a holnaptól való rettegésére válaszolna:
    – Nos, Laura, tanító lettél! Számítottunk erre, nemde? Igaz, nem ilyen hamar.
    – Szerinted képes leszek rá, papa? Mi van, ha... ha a gyerekek nem fogadnak szót, és meglátják, milyen kicsi vagyok?
    – Természetesen menni fog a dolog – biztosította őt. – Még soha nem buktál bele semmibe, amibe eddig belekezdtél, igaz-e?
    – Hát, igen. De én... én még soha nem tanítottam iskolában.
    – Eddig is megbirkóztál bármivel, ami az utadba került. Soha nem húztad ki magad semmi alól, és mindig végigvitted, míg csak el nem végezted, amire vállalkoztál. Ha az ember állandóan csinálja, a siker egyszerűen szokássá válik, mint minden más.
    Egy darabig nem hallatszott más, mint a szántalpak csikorgása és a lovak patáinak kop-kop-kopogása a kemény havon. Laura kicsit megkönnyebbült. Ez valóban igaz: mindig nekigyürkőzött; muszáj volt. Nos, ezúttal tanítania kell.
    – Emlékszel a Szilva-pataknál, Kisbogár? Amikor a mamád meg én a városba mentünk, és kitört a hóvihar? Ti pedig behordtátok az egész farakást.
    Laura hangosan felkacagott, papa nevetése mint hatalmas, mély harangok zúgása zengett szét a fagyos csöndességben. Milyen apró, rémült és mókás is volt akkor azon a napon réges-régen.
    – Így kell hozzáállni a dolgokhoz! Bízz önmagadban, és akkor bármiben győzöl! Bízz magadban, akkor mások is bízni fognak benned! – egy pillanatra megállt. – Van azért egy dolog, amire jobb lesz felkészülnöd.
    – Mire, papa?
    – Nagyon hirtelen vagy, Kisbogár. Hajlamos vagy rá, hogy előbb cselekedj vagy beszélj, aztán gondolkodj. Most viszont előbb kell gondolkodnod, és csak utána beszélned. Ha ezt szem előtt tartod, sok bajtól kímélheted meg magad.
    – Úgy lesz, papa – ígérte Laura komolyan.
    Túl hideg lett már a beszédhez. Viszonylag védetten beburkolózva a vastag takarókba és pokrócokba, csúsztak tovább dél felé. A fagyos szél arcukba fújt. Előttük a távolba vesző halvány szántalpak nyoma látszódott. Nem lehetett mást látni, mint csupán a végtelen, lapos, fehér síkságot, a hatalmas, fakó égboltot és a lovak kékes árnyékát, mely szétfolyt a kápráztató hóban.
    A szél szünet nélkül vágta Laura szemébe vastag fekete gyapjúkendőjét. Lélegzete jéggé fagyott egy folton a kendőn, és fagyosan csapkodta száját, orrát.
    Végre észrevett maguk előtt egy házat. Először csak egy apró pont volt, egyre nőtt, ahogy közeledtek felé. Fél mérfölddel később feltűnt egy újabb, kisebb ház, majd azon túl messzebb még egy. Aztán megint egy ház. Négy ház; ennyi volt csupán. Egymástól elszórtan a fehér prérin.
    Papa megállította a lovakat. Mr. Brewster háza úgy nézett ki, mintha két igényviskót egymás mellé illesztettek volna, ettől csúcsos lett a teteje. A kátránypapírral takart csupasz tetőről a megolvadt hótól akkora jégcsapok foltos sora lógott az ereszek alatt, amik vastagabbak voltak Laura karjánál is. Mint valami hatalmas, csorba fogsor, amiből egy-kettő a hóba harapott, pár letört. A letöredezett óriási jégdarabok az ajtó körül feküdtek szétszóródva és belefagyva a piszkos hóba, ahová a mosogatóvizet öntötték. Az ablakon nem volt függöny, de füst szállt elő a kályhacsőből, amelyet a tetőhöz dróttal feszítettek hozzá.
    Mr. Brewster nyitott ajtót. A házból egy gyerek visítozása hallatszott ki, ezért hogy hallani lehessen, hangosan kellett beszélnie:
    – Jöjjön be, Ingalls! Jöjjön, melegedjen fel!
    – Köszönöm – felelte papa. – De még hazáig hosszú a tizenkét mérföld, jobb lesz indulnom.
    Laura gyorsan kicsúszott a takarók alól úgy, hogy a hideget ne engedje be alájuk. Papa átnyújtotta neki mama táskáját, amiben a váltás fehérneműje, egyéb ruhák és az iskolás könyvei voltak.
    – Viszlát, papa! – búcsúzott.
    – Viszlát, Laura!
    Kék szemével bátorító hunyorgást küldött Laura felé. Tizenkét mérföld azonban túl messze van a gyakori utazásokhoz; két hónapig nem fogja őt viszontlátni.
    Laura gyorsan bement a házba. Ahogy belépett a vakító napfényről, kis ideig nem látott semmit sem.
    – Ez itt Mrs. Brewster. Lib, ez a tanító.
    Barátságtalan nő állt a kályha mellett, serpenyőben kevergetett valamit. Egy kisfiú bömbölve kapaszkodott a szoknyájába. Arca maszatos volt és folyt az orra.
    – Jó napot, Mrs. Brewster – köszönt oda neki vidáman Laura, már amennyire képes volt rá.
    – Menj be a másik szobába és vetkőzz le! – felelte Mrs. Brewster. – A ruhát akaszd a függöny mögé, ahol a dívány van! – azzal hátat fordított Laurának, és folytatta a szósz serpenyőben való kavarását.
    Laura nem tudta, mit is gondoljon. Hiszen nem tett semmit, amivel megbánthatta volna Mrs. Brewstert. Átment hát a másik szobába.
    Az elválasztó a csúcsos tető közepe alatt volt, ez osztotta a házat két egyenlő részre. A válaszfal mindkét oldalán a szarufa tető és a kátránypapír rézsútosan lejtett az alacsony falak felé. A deszkafalak összes rését belécezték. Belülről még nem fejezték be: csupasz, gyalulatlan szálkák álltak ki belőle. A ház hasonló volt papa igényviskójához, csak épp kisebb és mennyezet nélküli.
    Ahogy az lenni szokott, a másik szobában nagyon hideg volt. Egyetlen ablaka az üres, hóval takart prérire nézett. A dívány az ablak alatt terült el, közvetlenül a fal mellett. Vásárolt szófa, háta hajlított fa, és egyik vége is felfelé hajlott. Fekhelynek készítették el. A szófa két végénél barna vászonfüggönyök lógtak a fallal szemközt egy madzagon, amit az ablak fölött a ferde tető alatt kifeszítettek, így össze lehetett húzni, és a szófát el lehetett takarni. Ezzel szemközt egy ágy állt a másik falnál, az ágy lábánál épp annyi hely maradt, hogy elférjen egy komód és egy fatönk.
    Laura a vászonfüggöny mögött felakasztotta a szegekre kabátját, muffját, sálját és csuklyáját, mama táskáját alájuk rakta a padlóra. Reszketve állt a hidegben, mivel nem akaródzott visszamennie a másik meleg szobába Mrs. Brewsterhez. Ám mivel muszáj volt, így mégiscsak kiment.
    Mr. Brewster a kályha mellett ült, térdén a kisfiúval. Mrs. Brewster a szószt kaparta bele egy edénybe. Megterítettek: az asztalt egy foltos, gyűrött fehér terítővel takarták, rajta szedett.vedetten tányérok és kések.
    – Segíthetek, Mrs. Brewster? – kérdezte bátran Laura.
    Mrs. Brewster nem válaszolt. Dühösen krumplit dobált egy tálba, és az asztalra vágta. A falon az óra hangosan ketyegett; Laura látta, hogy öt perc múlva négy óra lesz.
    – Mostanában későn reggelizünk, csak kétszer étkezünk egy nap – magyarázta Mr. Brewster.
    – És ez kinek a hibája? Azt szeretném én tudni! – lángolt fel Mrs. Brewster. – Mintha nem csinálnék eleget, csak robotolok itt reggeltől estig ebben a...
    Mr. Brewster megemelte a hangját:
    – Csak arra céloztam, hogy rövidebbek a napok...
    – Akkor meg ezt mondd! – vágta a magas támlájú széket az asztalhoz Mrs. Brewster, azután a kisfiút megragadva keményen beleültette.
    – Az ebéd elkészült – szólt oda Mr. Brewster Laurának. Laura leült az üres helyre.
    Mr. Brewster krumplit, sózott disznóhúst és szószt adott neki. Az étel ízlett, ám a hallgatag Mrs. Brewster jelenléte olyan kellemetlen volt, hogy Laura alig bírt nyelni.
    – Messze van ide az iskolaház? – próbált kedélyesen kérdezni.
    – Fél mérföld a telkeken át. – válaszolt Mr. Brewster. – Egy igényviskó. Aki azt a negyedet [USA földmértékegység, kb. 160 hold, 0,65 km2] foglalta, nem bírta. Feladta, és visszaköltözött keletre.
    Ezután ő is hallgatásba burkolózott. A kicsi fiú hangoskodott csupán, miközben megpróbált az asztalon mindent elérni. Egyszer csak ledobta bádogtányérját a földre. Mrs. Brewster a kezére csapott, a kisfiú felvisított. Nem is hagyta abba, közben az asztalt rugdosta.
    Végre befejezték az étkezést. Mr. Brewster levette a falra akasztott tejes csöbröt, és kiment az istállóba. Mrs. Brewster a fiút a padlóra ültette, aki szép lassan felhagyott a sírással, közben Laura segített leszedni az asztalt. Ezután kivett egy kötényt mama táskájából, barna bő szoknyája köré kötötte, és elvett egy törölközőt, hogy eltörölje az evőeszközöket, miközben Mrs. Brewster mosogatott.
    – Hogy hívják a fiút, Mrs. Brewster? – remélte, hogy most már kedvesebb lesz.
    – John.
    – Milyen kedves név! Hívhatják Johnnynak, amíg még pici, és ha felnő, a John szép név egy férfinak. Maga is Johnnynak hívja?
    Mrs. Brewster nem válaszolt. A csönd egyre szörnyűbbé kezdett válni. Laura érezte, hogy arcát elönti a forró pír. Mit sem látva folytatta a törölgetést. Miután befejezték, Mrs. Brewster kiöntötte a mosogatóvizet, és a helyére akasztotta a lábast. Aztán beleült a hintaszékbe, és céltalanul ringatózni kezdett, ezalatt Johnny bemászott a kályha alá, és a farkánál fogva kihúzta alóla a macskát. A macska összekarmolta, ő pedig bömbölni kezdett.
    Mrs. Brewster ringatózott tovább. Laura nem mert közbelépni. Johnny üvöltött, Mrs. Brewster komoran ringatózott, Laura pedig az asztalnál az függőleges hátú székben ülve kibámult a prérire. Az út egyenesen vezetett át a havon, és eltűnt szem elől. Tizenkét mérföldnyire innen otthon van. Mama most készíti a vacsorát; Carrie már hazaért az iskolából; nevetgélnek és Grace-szel beszélgetnek. Papa most érhet haza, és Grace-t a karjába kapja, ahogy Laurát is, amikor még kicsi lány volt. A vacsoraasztal mellett folytatják a beszélgetést. Később majd a lámpás köré ülnek, és kuckósan olvasnak, közben Carrie tanul; aztán papa hegedülni fog.
    A szobában egyre nőtt a sötétség. Laura már nem látta az utat. Végre Mr. Brewster bejött a tejjel. Ekkor Mrs. Brewster lámpást gyújtott. Leszűrte a tejet, a lábast félrerakta, Mr. Brewster pedig leült, és kezébe vett egy újságot. Egyikük sem szólt. A kellemetlen csönd közéjük telepedett.
    Laura nem tudott magával mit kezdeni; túl korai még ilyenkor lefeküdni. Sem más újság, sem könyv nem volt a szobában. Ekkor eszébe jutottak iskolai könyvei. A hideg hálószobában mama táskájában kotorászva kitapogatta történelemkönyvét. A konyhába visszatérve ismét az asztalhoz ült, és tanulni kezdett.
    „Legalább semmi nem zavar a tanulásban” – gondolta elkeseredetten. Sebzettnek és sérültnek érezte magát, mintha összeverték volna, de aztán lassan elfeledkezett róla, hol is van, ahogy a történelemre fókuszált. Végül hallotta, hogy az óra nyolcat üt. Ekkor felállt, és udvariasan jó éjt kívánva elköszönt. Mrs. Brewster nem válaszolt, csak Mr. Brewster mondta:
    – Jó éjszakát!
    A hálószobában Laura reszketve levetkőzött, és belebújt flanel hálóruhájába. Befeküdt a kanapé menedékébe, és a vászonfüggönyt köréje vonta. A párnát tollal bélelték, volt elég lepedő és sok paplan, ám a szófa nagyon keskeny volt.
    Hallotta hogy Mrs. Brewster dühösen és hadarva beszél. Laura a fejére húzta a paplanokat, éppen csak orra hegye ért ki a hidegbe, de nem bírta nem hallani Mrs. Brewster házsártoskodását. „...lehet hogy jó neked, de a kosztot, szállást én adom!” Aztán „...ez az isten háta mögötti rettenetes hely itt! Tanító, az kell, valóban!... én is tanító lehetnék, ha nem mentem volna hozzá egy...”
    „Egyszerűen csak nem akarja elszállásolni a tanítót, ennyi az egész” – gondolta Laura. – „Ugyanilyen lenne mással is.”
    Megpróbált nem figyelni arra, amit hall, próbált elaludni. De álmában egész éjjel arra kellett figyelnie, nehogy leessen a kanapéról, és mindvégig attól rettegett, mi rá vár holnap, amikor elkezd tanítani...

  • Kiadó: Pioneer Publishing
    460 oldal
    Cérnafűzött kötés
    Kemény táblás
    Megjelenés dátuma: 2017. augusztus 14.
    Fordítás: Pioneer Publishing Kft.
    ISBN 978-615-80296-7-4

     

    Kedvezményes szállítás Ausztriába!

  • Vásárlás után letölthető!

     

    farmzene8

Webáruház készítés